Miskolci Szimfonikus Zenekar – 2018. november 25. – Budapesti Olasz Kultúrintézet, Sala Giuseppe Verdi

0
97

Kovács Ilona

Izgalmas szellemi és akusztikus kalandra invitálta közönségét november végi budapesti hangversenyén Dobszay Péter vezényletével a Miskolci Szimfonikus Zenekar. Az Olasz Intézetben rendezett vasárnap délutáni „A »d« hangnemiség öt árnyalata két koncertben” című sorozatuk első hangversenyén a műsoron szereplő három alkotást hallgatva elgondolkozhattunk azon, van-e, lehet-e hangzásbeli-hangulatbeli rokonság azonos tonalitású művek között. (A „d” tonalitás további két arcát majd ugyanitt, 2019. március 3-án mutatja meg az együttes.)
A kérdésre pro és kontra válaszok egyaránt napvilágot láttak a zenetörténet során. A hangnemesztétika már a kora barokktól foglalkoztatta a zeneszerzőket, annak ellenére is, hogy voltaképpen az orgona, és az ehhez igazodó kórusok „karhangja” még a 19. században sem egyezett meg a világi kamaramuzsikálásban használt „kamarahanggal”. A hangnem-szimbolikát persze sok minden befolyásolta, legfőképp az egyes hangszerek fejlettsége és megszólaltatásának sajátosságai, vagy éppen – mint J. S. Bachnál és W. A. Mozartnál – a zeneszerzők hallásának különleges érzékenysége. A D-dúrt például gyakran használták a fény, a ragyogás, a pompa megfestésére. Elég csak Bach Magnificatjára (BWV 243) vagy D-dúr zenekari szvitjére (BWV 1068) gondolnunk, melyek hangszerelésében domináns szerepet kaptak a trombiták és az üstdobok, ezek együtthangzása pedig magasztos és ünnepi hangulatot adott a kompozícióknak. A d-moll ezzel szemben legtöbbször valamiféle sötétséggel társult. Néhány kiragadott példa Mozarttól: a d-moll zongoraverseny (K. 466) szokatlan komorságot mutat Mozart billentyűs concertóinak sorában; a Don Giovanni (K. 527) nyitánya, A varázsfuvola (K. 620) Éj királynőjének 2. felvonásbeli áriája a bosszúra utal, ráadásul mindkettő sötét szenvedélyeket és démoni mélységeket tár fel. Mozart utolsó műve, a Requiem (K. 626) is e hangnemben fogant, itt a gyászt, az elmúlást és a lelki fájdalmat fejezi ki e tonalitás.
A Miskolciak sorozatuk első hangversenyén három zeneszerző három különböző műfajú alkotásában mutattak rá a D-dúr/d-moll színeire. Mind Richard Wagner A bolygó Hollandi című operájának nyitánya (1841), mind Henryk Wieniawski 2. (d-moll) hegedűversenye (op. 22 – 1862) d-mollban indul, a mű végére azonban már a napfényes D-dúrban zárnak. A koncert második felét kitöltő Jean Sibelius II. (D-dúr) szimfóniája (op. 43 – 1901/1902) az előzőekhez képest éppen ellenkező irányú pályát jár be, némiképp megcsavarva mutatja meg a „d-hangnemiséget”: dúrból indul, majd a lassú tételben elsötétül a hangzás és az azonos nevű mollra vált, hogy aztán a zárótételben ismét fényesen ragyoghasson a D-tonalitás.
A zenekar lendületesen kezdett, a nyitányban az első perctől érezni lehetett az opera hangulatát meghatározó sajátos borzongást, ahogy a zeneszerző – elsősorban a rézfúvósok és a mélyvonósok kiemelt szerepeltetésével – megjeleníti a tenger hatalmas, vészjósló hullámait és egyben előrevetíti a darabot záró tragikumot. A kürtök és a harsonák nemcsak az első ütemekben, de a darab egészében kiválóan játszották szólamaikat. A vonósok is mindent megtettek a wagneri atmoszféra hiteles megteremtéséért: egységes hangzásuk, pontosan kijátszott futamaik, energikus vonókezelésük szép pillanatokat szereztek, a fafúvók lírai megszólalásai pedig kontrasztokban gazdag ellentétét adták az előbbiek borongós hangfestéseinek. A jól ismert nyitány tíz perce után mind Wieniawski versenyműve, mind a Sibelius-szimfónia sok felfedeznivalót kínált a közönségnek, még akkor is, ha a finn zeneszerző szimfóniája közül a második viszonylag gyakrabban hangzik fel a hangversenytermekben.
A Sibelius-mű hatalmas hangfreskókat vonultatott fel, melyeket érzékletesen festettek meg a Miskolci Szimfonikusok. Számomra a két belső tétel vált igazán emlékezetessé: A d-moll hangnemű 2. tétel szélesen hömpölygő hangáradatával hatásosan előadott belső feszültséget közvetített, amit csak tovább fokoztak a tétel vége felé egyre szaporodó megtorpanások és szünetek. A 3. tétel pedig szárnyalt, és nagy érzelmi energiákat mozgatott meg. A befejezés – ahogy egy szimfóniához illik – meghozta az apoteózist: az áhítatos himnusz, a titáni erő és a győzelmi ének diadala egyesült a zárótételben. A muzsikusok nagyszerűen kézben tartották a közel egyórás művet, koncentrációjuk egyenletesen magas színvonalú előadást eredményezett.
A nyitány és a szimfónia közti versenymű Oláh Vilmos szólójával hangzott el. A hegedűművész sokoldalúságát mutatja, hogy nemcsak szólistaként, de különböző zenei formációkban – többek között az Auer Kvartett primáriusaként és a Rádiózenekar koncertmestereként – is bizonyított már. Ezúttal egy ritkaságot választott, Wieniawski concertóját, amit nem sokan játszanak. Ennek vélhetően az is az oka, hogy akiknek egykoron megadatott élőben hallani a lengyel virtuózt, azok Paganini reinkarnációjának tartották – ebből pedig az is következik, hogy Paganinihez hasonlóan Wieniawski is saját maga számára írta versenyműveit, a saját technikai képességeire szabva. Egy jó ideig csak ő tudta eljátszani darabjait, hegedűversenyei pedig talán még nehezebbek, mint Paganinié. Oláh Vilmos játékán egyáltalán nem érződött erőlködés, könnyedén és meggyőzően vette az akadályokat, briliáns technikával és szuggesztív előadásmóddal örvendeztette meg a hallgatóságot. Sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy játékát odaadóan segítette a figyelmesen és tapintatosan kísérő zenekar.
Recenzióm végére hagytam Dobszay Péter méltatását, aki a Dobszay-dinasztia legfiatalabb muzsikusa. Dobszay még csak huszonnyolc éves, de korát meghazudtolóan érett, ha zenéről van szó. Vezénylését nemcsak hallgatni, de nézni is jó – kezeinek határozott és egyértelmű mozdulataival értelmezi is a zenét –, és talán nem tévedek, de játszani is jó lehet a pálcája alatt. Úgy gondolom, a vezényelt művek minden ütemével el tud számolni, felkészült dirigens, aki jól „megtanulta” a műveket. Az volt az érzésem, hogy fejben mindig néhány ütemmel előbbre gondolkodik, mint ahogyan a zene szól, a szimultán gondolkodás eredményeképpen pedig minden ütem kidolgozott, minden csúcspont jól előkészített volt. Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy megelőlegezzük: Dobszay Péter (aki egyébként aktív orgonaművész is) karmesterként jelentős pálya előtt áll. Valószínű, hogy a közöség is így gondolta, és nem engedték el ráadás nélkül a zenekart és karmesterét, akik egy újabb északi zeneszerző, Edvard Grieg Szimfonikus táncok (op. 64) című művével búcsúztak.

Megosztás