Nemzeti Filharmonikusok – 2018. október 4.

0
24

Fittler Katalin

Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Rendkívül magasra állította a mércét évadkezdő hangversenyével a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. A Kocsis-bérlet első előadásaként francia estet kínált, melynek műsorát – a Müpa őszi magazinjának információja szerint – maga az együtteshez többedszer visszatérő vendégkarmester, Bertrand de Billy állította össze. Akiről többhelyütt olvashatjuk, hogy „sztárkarmester” – ami azonban csak részben fedi a sztársághoz kapcsolt elképzeléseket. Billy zenekari muzsikusként kezdte, majd karmesteri tanulmányai betetőzéseként Németországban tanulta ki az operakarmesterség fortélyait – eredményesen. Ámde nagy szerencsére a hangversenypódiumhoz sem lett hűtlen – mert ott sem elégszik meg kevesebbel, mint a komplex zenei műfajban. Mindeközben egyetlen pillanatra sem érezteti sztárallűrökkel saját – kétségtelen – művészi rangját.
Gazdag, sok nemzetiségű repertoárja mellett sem csökkent érzéke és felelőssége hazája zenéje iránt – az általa vezényelt est kétségkívül szakmai továbbképzés lehetett a muzsikusoknak. Akik maguk is alaposabban mélyedhettek el a számukra korántsem ismeretlen francia zenében, miközben aktív műismeretüket gyarapíthatták számukra új kompozícióval. Két rövid Fauré-tétel (Cantique de Jean Racine, op. 11 és a közismert, bár többnyire instrumentális verziójában hallható Pavane) után Dutilleux csellóversenyét tűzte műsorra, melynek szólistája, Várdai István jelenthette a közönség számára a legnagyobb vonzerőt. Az est második részében Ravel – leginkább zenekari szvitekből ismert – Daphnis és Chloéja került előadásra, teljes balettzeneként. A harmadfél órás programot viszonylag sokan tartották „soknak” a maguk számára – a szünet után láthatóan megfogyatkozott a nézők száma. Pedig nem volt tanulság – és élmény – nélküli a Ravel-mű sem.
Interpretáció-történeti jelentőségűnek tarthatjuk a „Tout un monde lointain” címet viselő gordonkaverseny műsorra tűzését. És ez az az eset, amikor a kritikus nem nehezményezi, hogy kotta van a versenymű szólistája előtt! Ilyen esetben nem tölt be több/más funkciót, mint pap előtt a misekönyv, az állandó imaszövegek esetében: egyfajta biztonságot ad. Habár, tegyük rögtön hozzá, korántsem remélhetjük, hogy hasonló sűrűséggel kerül közönség elé…
Az idei évadtól megújult a zenekar műsorismertetője: estenkénti szórólapok helyett kis füzetben havi program- és műsorismertetőt kap a hallgató. Ebből tájékozódhatott a cím forrásáról (A haj című Baudelaire-versből származik; hogy mind az öt tételhez tartozik idézet A romlás virágai kötetből, azt csak tényként közli), s tájékozódhatott előre arról, hogy a baudelaire-i költészet zenei vetületére számíthat. Aki nem tette, meglepődhetett, hiszen e kompozícióban való tájékozódáshoz aligha bizonyult elégségesnek a hagyományos versenymű-formasémák ismerete.
Henri Dutilleux (1916-2013) neve hazánkban leginkább fuvolás-körökben cseng ismerősen. Messiaen fiatalabb, egyszersmind Boulez idősebb kortársának lenni korántsem lehetett „hálás” életrajzi körülmény – ráadásul Dutilleux azok közé a jelentős pozíciót betöltő muzsikusok közé tartozott (18 évig volt zenei vezető a Francia Rádióban), akik nem használják ki helyzeti előnyüket műveik népszerűsítésére (sőt, maximális támogatást biztosított más, általa értékesnek felismert irányzatoknak, alkotóknak). Azoknál a szerzőknél, akik rövid életük során jelentős életművet hoztak létre, szokás elmélkedni azon, hogy „mintha sejtették volna, hogy kevés idő áll rendelkezésükre”. Nos, ilyen meggondolásból elmondható: Dutilleux mintha sejtette volna, hogy hosszú alkotói évtizedek jutnak neki, nem sürgette a karrier gyors kísérőjelenségeit, kották, hangfelvételek megjelentetését, művei gyakori műsorra tűzését. Az alkotói attitűd szempontjából Oscar Wilde meséje juthat eszünkbe, A csalogány és a rózsa; valamiképp a személyes vállalás az, ami döntően meghatározó. Természetesen nem légüres térben, hiszen a széleskörű – a nemzetközi kortárs-zeneirodalomra is kiterjedű – zeneirodalomismeretnek volt birtokában, és ismerte kora rangos előadóit. A személyes ismeretséget követően érzett késztetést arra, hogy a számára kedves baudelaire-i világot zenében megjelenítő versenyművet komponáljon Msztyiszlav Rosztropovicsnak. A csaknem félévszázada bemutatott kompozíció méltó előadóra talált Várdai István személyében (akinek művészi kvalitásaihoz szinte méltatlan áruvédjegy-szövegként „a világ legkeresettebb csellistája” kitétel). A mű hallatán nem csodálkozhatunk azon, hogy ritkán kerül előadásra, oly magas követelményeket támaszt a szólistával szemben. Várdai érezhető élvezettel „hegedül” hangszerén, sokadik fekvésben dalolva a legmagasabb regiszterekben, és kedvére van az állandó intenzív jelenlétet igénylő textúra általában. Ebben a műben nem „szemben áll” a szólista és az együttes, hanem (különböző funkcióban) együttesen vesznek részt az illanó zenei szépség megjelenítésében.
A Nemzeti Filharmonikusokról csak a legjobbakat lehet írni – Billy avatott irányításával mint megannyi különböző kamarazenei formáció működtek, a mű követelményeinek megfelelően váltakozva. Nem kétséges: Dutilleux legsajátabb hangszere a zenekar, amelyet fantasztikusan ismer, s amelynek lehetőségeivel tündökletes hangszínvarázsra képes. Olyan hangszer/hangszín kombinációkat használ, hogy a hallgató csak kapkodja a fejét: milyen hangszereket is hall egyáltalán?
De korántsem a szín-orgia Dutilleux zenéjének legfőbb ismérve; a ragyogó felszín alatt formai rendezettség, statikai biztonság rejlik. Amelynek tényét a mű első hallásra történő „befogadhatósága” igazol vissza, s amelyről Billy szigorú metrikus fegyelemmel gondoskodott. Választékos mozdulataival egy-egy zenei gesztust bátorított, de közben mindvégig koncentráltan irányította az időbeli történéseket. És a színek mögül időről-időre elősejlettek táncos lejtések, gesztusok is.
Leginkább kortárs-koncerteknél szokás emlegetni a „missziót”, ami gyakran kelt rossz szájízt. Nos, ez az előadás a szó legnemesebb értelmében volt „misszió”. Méltó előadók juttattak el megismerésre méltó kompozíciót a hallgatósághoz – az más kérdés, hogy akit teljesen felkészületlenül ért ez az élmény, nem tudta hová tenni… (gyakran így van ez a kortárs kompozíciókkal is). A misszió-jelleg másik vetülete, hogy nem igazán érezhetik „rentábilisnak” befektetett munkájukat az előadók – repertoárdarabbal sokszoros sikert arathattak volna, energiájuk töredékével. Érezhetnék így, de vélhetőleg erősebb volt másik érzés: az öröm a másfajta szépségek kifejezésének lehetőségért, ami által maguk is élményekkel gazdagodtak.
Faurénál hiába vártuk a szöveg kivetítését, de a bevezetés funkcióját így is hatásosan teljesítette remek produkciójával a Nemzeti Énekkar. A kórushangzás szépsége önmagában élményt jelentett, csakúgy, mint a Ravel-balettzene vokalizált részleteiben. Ez utóbbiban megtapasztalhattuk a kifejezés lehetőségeinek kimeríthetetlen gazdagságát; egyetlen magánhangzó hangulatok-karakterek sokaságát volt képes megjeleníteni.
Szép este volt – várjuk méltó folytatását!

Megosztás