Nemzeti Filharmonikusok – 2018. november 11.

0
35

Fittler Katalin

Olasz Intézet

Lappangó remekművek újrafelfedezésére került sor a Pászti bérlet 2., Emberi hang címmel hirdetett estjén. Poulenc egyfelvonásosa, az Emberi hang, valamint Petrovics Emiltől a Lüszisztraté szerepelt a műsoron. A Francia Hatok közé tartozó Poulenc hat évtizede komponált műve Cocteau 90 éve írott monodrámáján alapul, minimális díszlet (és kellék) környezetében került előadásra. Váradi Zita magyarul énekelte (a fordító nevét nem tüntették fel), ami részben könnyebb, részben nehezebb feladatot jelenthetett, mint az eredeti megszólaltatása. Könnyebb, hiszen így mind az énekesnő, mind a közönség szóról-szóra követheti a szöveget (a hallgatónak ugyan nagyon kell figyelni, hogy mindent értsen – de ebben segítségére van a látvány, hiszen nem kellett feliratot olvasni), ám zeneileg korántsem egyszerű az idegen nyelvű szöveg alkalmazása, amikor az énekszólam eredetileg a francia nyelvű deklamálásra készült. Nagy teljesítmény volt ez az énekesnőtől (gondoljunk csak arra, hogy nemcsak oratóriumoknál, de legtöbbször zenekari daloknál is kottából énekelhet a szólista), de még nagyobb a karmestertől, akinek az énekszólamhoz alkalmazkodva kellett irányítania a zenekart. Hamar Zsolt a feladat magaslatán állt, és nemcsak az időbeli összerendezésről gondoskodott, hanem bal kezének mozdulataival gyakran karaktereket is sugallt. A zenekar játékának erénye volt, hogy érvényesült a hangszerelés megannyi színbeli finomsága, és nemcsak a motívum-indítások voltak pontosak, hanem kidolgozottak voltak a befejezések is, követve Hamar Zsolt leintő mozdulatait.
A Lüszisztraté második, koncert-vígopera verziója is ritkán csendül fel, jóllehet kezdettől rendszeres kísérője a közönségsiker (ezúttal is hosszas tetszésnyilvánítás követette). A Nemzeti Énekkar ezúttal két kórusra oszlott, a címszerepet Kolonits Klára énekelte, a férfi karvezető szólamát Horváth István, a női karvezetőét pedig bravúros beugrással az énekkar tagja, Szalai Ágnes.
Ennek a ’70-es évek elején komponált műnek nagy élményét a gazdag és választékos ritmusvilág adta. A szövegértést nehezítette, hogy néha az időmértékes metrika „mozgásöröme” terelte el a figyelmet (jellemzően inkább a férfikarnál), máskor pedig épp a melodikus gesztusok uralkodtak el (inkább a nőikarnál). Kolonits Klára szinte pódiumnak tekintette a színpadot, amennyiben a gesztusok és a mimika többlete mellett néha háttérbe került nála a verbális közlendő (szerencsére áttekinthető a történet, és vannak szöveg-ismétlések, úgyhogy panaszra nem lehet okunk). Remekül helytállt Szalai Ágnes, hangja akkor is szárnyalt, amikor a női karral együtt énekelt. Hamar Zsolt a gondos tempóválasztásokkal gondoskodott arról, hogy minden kiénekelhető ill. kijátszható legyen.
Más kérdés, hogy az Olasz Intézet – egyébként remek akusztikájú – Dísztermében ezúttal korántsem volt mindegy, hogy honnan hallgatja valaki a produkciót. Nem nagyon könnyítette meg a dobogó a zenekar mögötti kis színpadon éneklő Váradi Zita feladatát, a Petrovics-műben az ütős szekció közeléből kétségkívül mást lehetett hallani, mint például az utolsó sorokból. De az interpretáció vitalitása mindenütt érezhető volt.

Megosztás