MÁV Szimfonikus Zenekar

0
55

Kovács Ilona

2018. november 2. – Zeneakadémia

Komoly konkurenciával kellett szembenéznie Halottak napján a MÁV Szimfonikus Zenekarnak: ugyanezen a napon és időben a Müpában Verdi Requiemjét szólaltatta meg a Forradalom és Romantika Zenekara, valamint a Monteverdi Kórus – Sir John Eliot Gardiner vezényletével. A Zeneakadémia Nagytermén a „sztárhangverseny” ténye nem hagyott nyomott: zsúfolásig megtelt, sőt, a Bartók Rádió élőben közvetítette a koncertet, így vélhetően sokkal többen lehettek részesei Brahms Német requiemje előadásának, mint Verdi remekművének.
Az év ebben az időszakában kétségkívül „szezonja” van a requiemeknek. A leggyakrabban általában Mozart és Verdi gyászmiséjét játsszák, mellettük olykor-olykor más szerzők, például Berlioz, Cherubini, Dvořák művei is felcsendülnek. Johannes Brahms alkotása is a ritkábban játszottak közé tartozik (bár egy hónapon belül, december elején egy másik fővárosi zenekar előadásában is hallható lesz). Pedig aktualitástól függetlenül is érdemes játszani, már csak azért is, mert a harmincas éveiben járó Brahms ezt a művét tekintette addigi legjobb alkotásának. A sokszor túlságosan is önkritikus Brahms nem tévedett, a zeneszerzőnek ez a mű hozta meg a hírnevet és kortársai egyöntetű elismerését – joggal. Requiemje számos értéket, újdonságot mutat fel. Első látásra talán csak külsőségnek tűnik, hogy a darab német – és nem latin – nyelvű, de Brahms semmiképp nem szerette volna, hogy opuszának bármi köze legyen a liturgiához. A szövegeket ezért maga válogatta a Bibliából, aminek köszönhetően az egész darab bensőséges, vigasztaló és – ahogy a mű egyik elemzője rámutatott – eszmei mondanivalójának sugallata szerint az ember csak testi mivoltában halandó, a művei, a munkái halhatatlanná teszik.
A zenei megformálás híven követi ezeket az elveket. Rögtön a nyitótétel érdekes hangszerelési ötletet valósít meg: nem játszanak a hegedűk. Figyelmünk így a mélyebb vonósokra – a csellókra és a nagybőgőkre – irányult, akik ihletetten teremtették meg a mű sötét, de alapvetően nem gyászos alaphangulatát. A sötét tónus megteremtésében Brahms nagy feladatot helyezett a rézfúvók vállára is. A MÁV Zenekar rézfúvósai a több mint egyórás mű elejétől végéig állták a sarat és elsőrangúan – tisztán, pontosan, gikszerek nélkül – játszottak.
A második tétel az egész mű legismertebb, legtöbbet idézett része. Az est orosz karmestere, Sztanyiszlav Kocsanovszkij érzékenyen építette fel és késztette elő a formából adódóan kétszer is kirobbanó tetőpontot. (Kocsanovszkij fiatal kora ellenére máris komoly listáját tudja felsorolni azoknak az élvonalbeli zenekaroknak, akikkel már volt alkalma együtt dolgozni, Magyarországon is visszatérő vendégnek számít.) Intései visszafogottak, takarékosak voltak, mégis, a zene legkisebb rezdüléseit is híven adták vissza mozdulatai. Kiválóan kommunikált a kórus énekeseivel is (Debreceni Kodály Kórus, karigazgató: Szabó Sipos Máté), akik pontosan intonálva, sallangtalanul, tökéletesen felkészülve énekeltek. A műben először a harmadik, majd a hatodik tételben kér baritonszólót a zeneszerző, ezúttal Szegedi Csaba tolmácsolta a szólamot. A művész érzékenyen formálta meg szerepét, melyben az élet értelmét, célját feszegeti a harmadik tétel szövege, a hatodik pedig a feltámadás misztériumát jeleníti meg. Már az első pillanattól feltűnt, hogy Szegedi milyen szépen artikulál: nagy énekesi erény az érthető szövegmondás. Mindkét tétel a kórus és a szólista szenvedélyes párbeszédén alapszik, melyet egy-egy hatásos fúga tesz teljessé. Az ötödik tételben Horti Lilla énekelte a szoprán szólót, akinek a neve 2016-os Marton Éva Énekverseny óta ismert a zeneszeretők körében. Remek rendezői elvnek véltem, hogy fentről, az orgonajátékos magasságából szólt hozzánk „szózata”, ami – talán a mégoly kiváló akusztika ellenére is, vagy talán az énekesnő dinamikai skálája miatt – mégis kissé megtréfálta a hallgatót: láthatóan már elindította szólamát, a földszintről azonban ezt nem lehetett hallani, egészen addig, míg kissé erőteljesebben nem énekelt. Visszahallgattam a rádiófelvételt, ahol nyoma sem volt a nem hallásnak: szerencsére a mikrofonok megfelelő magasságban voltak ahhoz, hogy befogják a művésznő hangját. A továbbiakban formálásának magával ragadó bája és a kifejezőerő intenzitása nyújtott szép pillanatokat. Rendkívül megkapó volt az is, ahogy a tétel végén az énekszólam átadta a dallamot a fuvolának. (E hangszernek a mű többi tételeben is kitüntetett szerepet ajándékozott a zeneszerző, a zenekar első fuvolásának köszönhetően pedig hajlékony, puha szólóknak örülhettek a hallgatók.)
A mű mind a hét tételében kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a MÁV Zenekar és a Debreceni Kodály Kórus tagjai. Híven tolmácsolták Brahms gondolatait, aki nem az elmúlás fájdalmát, hanem inkább az élet győzelmét hirdette a halál felett. Interpretációjuk pozitív élményét vastapssal köszönte meg a közönség.

Megosztás