Győri Filharmonikus Zenekar – 2018. szeptember 25.

0
47

Csengery Kristóf

Zeneakadémia nagyterem

A hangversenyprogramok legjobban ismert és leginkább bevált fajtájával várta közönségét a budapesti Zeneakadémián a Győri Filharmonikus Zenekar: nyitány, versenymű, szimfónia. Igaz, e háromból ezen az estén csak a legelső műtípus helyén álló darabot nevezte szerzője is ténylegesen úgy, ahogyan a bevált koncert-dramaturgia típustanában szerepel: Mihail Glinka Ruszlán és Ludmilla-nyitánya (1842) vérbeli operai bevezető zene, nagy lendülettel, mutatós játszanivalóval és gazdag színvilággal. A második mű, Szergej Rachmaninov Rapszódia egy Paganini-témára című alkotása (op. 43 – 1934) nevében a zeneszerzők által sokféleképpen használt jolly joker-műfajra utal ugyan (rapszódia elnevezésű kompozíciót Liszttől és Brahmstól Debussyig és Bartókig sokan írtak), de mivel zenekari kíséretes, virtuóz szólódarab, a közönség világszerte versenyműként hallgatja – és valljuk meg, az is: egyetlen hosszú tételből (és abban sok rövid szeletből) álló, variációs nagyforma, amelyben a szólista mindent megmutathat, amit változatos zenei karakterizálásról és virtuóz hangszerjátékról tud. Végül Bartók Béla Concertója (Sz. 116, BB 123 – 1943) a szó szoros értelmében, azaz műfajmegjelölése szerint ismét csak nem szimfónia, de mégiscsak Bartók két nagy, határozottan szimfóniaszerű művének egyike (a másik a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára – aligha véletlen, hogy Bartók egyiket sem nevezte szimfóniának: nyilvánvalóan a klasszikus műfajtól kívánt távolságot tartani ezzel).
A klarinétművész, kamaramuzsikus és karmester, a tokiói Musashino Zeneakadémia professzora (és zenekarának karnagya), Berkes Kálmán (1952) idestova egy évtizede működik a Győri Filharmonikusok művészeti vezetőjeként, s a kívülálló számára úgy tetszik, mostanra beértek az idén hivatásos együttessé válásának fél évszázados évfordulóját ünneplő zenekar élén végzett munkájának gyümölcsei. Szemmel láthatóan (és a zenekar játékában is hallhatóan) könnyen és gördülékenyen kommunikál muzsikusaival, keze nyomán olyan produkciók születnek, amelyek gondozottak és természetes zeneiségükkel hatnak. Ez a természetes zeneiség érvényesült a Glinka-nyitány megszólaltatásában. Tetszett a lendületes tempó, amely ugyanakkor nem volt túlhajtott, engedte, hogy a hegedűk plasztikusan kijátsszák a mű fő vonzerejét képező virtuóz skálák fel- és leszáguldozó nyolcadait, energikusan szólaltatták meg daktilusaikat a fa- és rézfúvók, élt és hatott a mű szlávos energiája, pattogósan központoztak a timpani ütései. A Ruszlán-nyitányt sokszor halljuk olyan „hatásos” előadásban, amelynek a kidolgozottság terén nincs meg a fedezete – ebben az esetben határozottan érzékelhettük a gondos megmunkálás igényét és eredményeit.
A hangverseny második részében elhangzott Bartók-mű, a Concerto ezen az estén, szeptember 25-én nem átlagos produkcióként, hanem Bartókról való megemlékezésként szólalt meg, hiszen a zeneszerző 1945. szeptember 26-án hunyt el, és sok évtizede hagyományosan az évforduló vigíliája, a szeptember 25-i előeste szolgál a Bartók előtti tisztelgések egyik állandó időpontjaként – a másik természetesen a születésnap, március 25. Berkes Kálmán, aki már kamaszévei végén sikeres Bartók-előadónak számított a Berkes–Szenthelyi–Kocsis trió Kontrasztok-tolmácsolásainak klarinétosaként, nem a „nagy mű” előtt megilletődve, hanem elfogulatlanul és otthonosan vezényelte a Concertót. Műértelmezésében egyensúlyt véltem felfedezni az öttételes kompozíció súlyos tartalmi vonulata (a nyitótétel komolysága és ereje, az Elégia magányos meditációjának súlya és tragikuma, a megszakított szerenád – Intermezzo interrotto – hazaszeretet- és honvágy-tematikája), illetve a művet valóban concertóvá avató szólisztikus és kamarazenei mozzanatok reprezentatív hangszeres közelítésmódja-játékossága között. Ami a produkció kivitelezését illeti, a megszólaltatás nem volt szikrázóan tökéletes, nem tüntetett virtuóz hangszeres kidolgozottságával, ugyanakkor jól esett felfedezni azt a folyamatosan érvényesülő igényességet, amely valamennyi tételben jelen volt, és egyenletesen magas színvonalú produkció összhatását eredményezte.
A Glinka-nyitány után, az első rész második számaként hangzott el Rachmaninov Paganini-rapszódiája – nem akármilyen művész előadásában. A Győri Filharmonikus Zenekarnak Dmitrij Maszlejev (1988) szibériai születésű orosz zongorista személyében olyan muzsikust sikerült megnyernie szólistaként, aki 2015-ben első díjat és aranyérmet nyert a Moszkvai Csajkovszkij Versenyen – márpedig tapasztalatból tudjuk, hogy e versenyek győztesei között sokan akadnak, akik később jelentős pályát futnak be. Ilyen volt a közelmúltban Danyil Trifonov (1991), akit a magyar közönség 2013-ban ismert meg, két esztendővel az után, hogy 2011-ben megnyerte a Csajkovszkij Versenyt. Mára a világ legjelentősebb koncerttermeinek körülrajongott művésze, akiről Gidon Kremertől Martha Argerichig minden muzsikustársa szuperlatívuszokban nyilatkozik. Felfokozott érdeklődéssel vártam tehát a Trifonovnál három évvel idősebb, nála négy esztendővel később Csajkovszkij Versenyt nyert Maszlejev Rachmaninov-produkcióját, és bizonyos szempontból nem is kellett csalódnom. A fiatal zongoraművész technikailag briliáns produkciót nyújtott, makulátlan kidolgozásban játszotta Rachmaninov kompozícióját. Nem lehetett kifogásunk a karakterizálással kapcsolatban sem: Maszlejev játékát jó ízlés és arányérzék vezérelte. Legfeljebb arra kell még várni, hogy az egyéniség erőteljesebben megjelenjék a művész játékában – és hogy a harmincéves muzsikusnak van egyénisége, azt meggyőzően érzékeltette a ráadás, Bartók Allegro barbarója, amelyet sokkal szabadabban játszott, mint ahogyan azt a magyar közönség a meghatározó hazai előadóktól megszokhatta. Érdemes volna Maszlejevet a közeljövőben szólóesten is meghallgatni – valószínűleg a mostaninál többet tudhatnánk meg zenei elképzeléseiről.

Megosztás