Győri Filharmonikus Zenekar – 2018. október 25.

0
31

Fittler Katalin

Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Fesztiválszínház 19 órakor kezdődő előadására akár legkorábban érkezőket is meglephette, milyen népes a Müpa előcsarnoka, s ez, fél héthez közeledve még csak fokozódott. A nyüzsgés oka az volt, hogy a Seniorok évada bérlet tulajdonosai legkorábban egy órával a kezdés előtt kapják meg helyreszóló jegyeiket. Ezért érkeztek jó időben a szépkorúak, egyedül, másodmagukkal vagy kisebb-nagyobb csoportokban (no meg azért, mert a fél 7-kor kezdődő Előhang című beszélgetésre is kíváncsiak voltak).
A seniorok bérletnek október 25-én ez volt az első koncertje, a folytatás koratavaszra marad, amikor a Győri Filharmonikus Zenekart követően a Szegedi Szimfonikus Zenekart és a Pannon Filharmonikusokat hallhatják, valamint egy orgonaestet (ütős közreműködésével).
Ezúttal tehát ismeretlenül is ismertnek tekinthető a hallgatóság, ami a műsorok összeállításánál rendkívül hasznos. A nyitókoncert a romantika csúcsait idézte, Liszt és Wagner muzsikájával (és további kínálatként a fennállásának félévszázados évfordulóját ünneplő együttes új CD-albumát is megvásárolhatták, amelyen Brahms négy szimfóniája és két nyitánya szerepel).
Ötvenéves a zenekar, miközben időről-időre megújul a tagsága; mindegyre új arcok jelennek meg, s ez nemcsak azért van így, mert a nagy apparátust igénylő művekhez kisegítők szükségesek (akik esetleg más együttesből tűnnek ismerősnek). A szólista Ránki Dezső és a dirigens Berkes Kálmán hatvanas éveinek második felét tapossa – generációs társként tapsolt nekik a nézőtér jelentős része, akik még emlékeznek arra az időre, amikor fiatalon robbantak be zenei életünkbe (igaz, akkor mindketten hangszeresként).
A repertoárt illetően, seniornak tekinthető Lisztnek mind Les Préludes-je, mind A-dúr zongoraversenye valamennyi előadó számára. Ily módon kissé nosztalgikusra is sikeredhetett volna az első rész műsora, ám Berkes Kálmán gondoskodott arról, hogy a romantika ne ezen a szinten jelenjék meg. A létszámon kívül a játék intenzitása is figyelemreméltó volt, mondhatni, a plakát-mérettel is arra törekedtek, hogy ébren tartsák a figyelmet. S ha lemezfelvételüknél felfigyelhettünk arra, hogy nem törekednek „biztonsági megoldásokra”, ez a pódiumon fokozott mértékben érvényesült. Az összeszokottság következménye, hogy a dinamika változását nem kellett gesztusainak növelésével kérnie a karmesternek. Ugyanakkor érezhetően távolságtartó is volt zenélésük a művektől; a hallgatóságra hagyták az érzelmi reakciót, ők inkább a lehetőséget biztosították ehhez. Ez a korrektség, objektivitás viszont azt eredményezte, hogy a közönség kevéssé érezte megszólítottnak magát – s a belefeledkezős gyönyörködés elmaradt. Az est érzelmileg leginkább telített pillanatait a zongoraversenyben a csellószólóknak köszönhettük, a szólamvezető interpretációjában. Mert interpretáció volt az a javából, korántsem csupán a szólam-részlet igényes lejátszása!
A népszerű zenekari részletek Wagner színpadi műveiből természetesen sohasem tévesztik el hatásukat (A nürnbergi mesterdalnokok és a Tannhäuser nyitánya, s a Walkürök lovaglása). Ugyanakkor a Wagner-rajongókban felvetődhetett a kérdés: mennyire ismerik a játékosok e műegészeket (kiváltképp a Mesterdalnokokra vonatkozóan), tehát, egy-egy vezérmotívum-rangú fordulatnál tudják-e, mit játszanak. A műsor második részének főhősei a rezesek voltak (elsősorban a kürtösök) atmoszféra-teremtő játékukkal.
A zenekar felkészültségét bizonyítja, hogy futotta erejükből ráadásra is.
„Szép hangverseny volt” – sokan foglalták így szavakba az élményt, s valóban, eleget tett annak a követelménynek a műsor, hogy felidézzen és élővé-erősítsen egykori zenei emlékeket. Az előadók részéről ez volt a kulturális szolgáltatás elsődlegessége – ők maguk aligha raktározzák el ezt a szereplést később felidézendő, nagy produkcióik sorában.

Megosztás