Budafoki Dohnányi Zenekar – október 17.

0
46

Fittler Katalin

Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Remek választás a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál részéről a Budafoki Dohnányi Zenekar felkérése, hogy az előre kiszámíthatatlan fesztiválközönség részére zenekari élményről gondoskodjék. Hollerung Gábor szívesen vállalkozik együttesével szokatlan-kísérleti műsorokra is, ezúttal azonban olyan játszanivalót kaptak, amely remekül érvényesíti az együttes „képlékenységét”. A legkülönbözőbb műsorokhoz rendre alkalmi kisegítők szükségesek, s így az idők folyamán a zenekarhoz hozzátartoznak a rendszeresen visszatérő külső tagok, akik mindinkább beilleszkednek a karmester-kívánta zenei elképzelések világába (de ne tagadjuk, vannak amatőr-gesztusok, amikor például egyik-másik játékosnak „eszébe jut” valami vidám-poénos valami, amitől zeneileg teljesen indokolatlan pillanatban vág vidám képet – hogy finoman fogalmazzak).
A „Kortárs romantikusok 2.0” figyelemfelkeltő cím akar lenni. A szám sejteti, hogy korábbi hasonló vállalkozás eszmei folytatása, a két meghatározás pedig mintha kölcsönösen egymás „élét” akarná elvenni. Tehát, kvázi-modernet ígér azoknak, akiket nem vonz az avíttasnak vélt romantika, és átélhetőt azoknak, akik ódzkodnának a számukra idegen, netán érthetetlen hangzásoktól. Ilyesmikre utalt bevezetőjében a karmester is – de közlendőjének értékét nem ez adta, hanem a művekre vonatkozó, érdemi zenei információk. Olyan összefüggésekre mutatott rá, amelyek ismerete teszi lehetővé muzsikusai számára az értő interpretációt, függetlenül attól, hogy az adott stílus keretei között mekkora gyakorlattal rendelkeznek (ne feledjük a zenekar múltját, amikor ifjúsági együttesként vezető zenekaraink utánpótlásáról gondoskodott!). Annál is inkább szükség volt erre, mert a műsor kísérőszövege leginkább a művek keletkezéstörténetét ismertette.
Hollerung Gábor és zenekara tagadhatatlan érdeme, hogy rendszeresen játssza néhány magyar kortárs műveit, nemritkán felkérést is adva nekik. Vajda János Csellóversenyének ősbemutatója is a nevükhöz fűződött – érthető tehát, hogy a mű átdolgozott verzióját is ők mutassák be. Rohmann Ditta művészi elkötelezettségének feltétlenül értékelendő gesztusa, hogy olyan alapos műismeret birtokában lépett pódiumra, amely feleslegessé tette a szólamkotta használatát (még rangos szólistáink is gyakran folyamodnak ehhez a segédeszközhöz ritkán műsorra tűzött versenyművek esetében még akkor is, ha nem kortárs kompozícióról, s ráadásul bemutatóról van szó). A követhető, egyszersmind „belefeledkezős” interpretáció megtette hatását a közönségre, megérdemelt tetszést aratott a versenymű. A helyszíni próba/próbák során érdemes lett volna úgy megtervezni a pódiumot, hogy a szólista ne kényszerüljön rendszeresen fészkelődésre, ha kontaktust keres a karmesterrel (kiváltképp olyan esten, amikor kényszerűen hosszú szünetre kerül sor a színpad átrendezése miatt).
Szentpáli Roland Orfeusz-balettjének ősbemutatója elsődlegesen látvány-élményt jelentett, a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatóinak köszönhetően (látvány, díszlet: Minorics Krisztián, Feledi János), az ősbemutató zenei értékét épp az bizonyította, hogy feltűnésmentesen illeszkedett a projekt egészébe.
Binder Károly nevének vonzereje is hozzájárult, hogy ne csappanjon meg a fesztiválközönség (megelégedve az addigi élményekkel), s kivárja a rendezvény végét. A szünet után ő lett a főszereplő, szerzőjeként a zongorára, preparált zongorára ás zenekarra szánt Zongoraversenynek, s egyúttal két billentyűs hangszeren játszó szólistájaként. Az apparátusra utaló cím így is terjedelmes, pedig nem „számol el” a concertáló szerepet betöltő, kiemelt jelentőségű formációkkal (jazztrióként a szólistához csatlakozó ütőssel és nagybőgőssel, valamint a vele „dialogizáló” zenekari ütős-szólistacsoporttal). A Szentpáli-balettben is jelentős markáns ritmika világa tovább tágult a jazzes hangzásokkal, a szólisztikus virtuozitás hasonlóképp szolgálta a figyelem ébren tartását, mint a preparálásnak köszönhető – kiváltképp kortárs zenében járatlan hallgatók számára – ritka hangszínpaletta.
Taps, siker – ezúttal kevesebb energiabefektetéssel, mint például a hangszereseket-próbáló filmzene-koncertek. A hagyományos szimfonikus repertoáron nevelkedett számára kissé fárasztó lehetett az egyébként érthető-indokolt hangos alaptónus – de hát a hatásos plakátfestésnek megvannak a maga szabályai. Az bizonyos: ez az est is alkalmi hidat biztosított ahhoz, hogy napjaink komolyzenéjének legalább egy szegmenséhez sokan eljussanak.

Megosztás