Budafoki Dohnányi Zenekar – 2018. november 3.

0
48

Fittler Katalin

Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Zeneplusz bérlet a 2018/19-es évadban a Müpa és a BDZ (Budafoki Dohnányi Zenekar) közös koncertsorozatát kínálja, nyitó előadásként november 3-án Beethoven egyetlen operáját, a Fideliót.
A figyelemfelkeltésnek koronként mások a keretei, lehetőségei. Napjainkban a szlogenek sokaságával kell megküzdeni az érdeklődőnek, miközben kizárólag személyes tapasztalatszerzéssel gazdagodhat meg a reklámszövegek fedezetével (az együttesek innovatívak műsorválasztásban, missziókat teljesítenek, és még sorolhatnánk). A kétségkívül tarka palettán a Budafoki Dohnányi Zenekar a vállalkozókedvével hívja fel magára a figyelmet, s valljuk meg, Hollerung Gábor jó érzékkel tapint rá azokra a „fehér foltokra”, amelyek alkalmasak arra, hogy oázisokká fejlessze őket. A közönséget nem kizárólag minőségorientáltsága készteti hangversenylátogatásra (azt a célt nagyobb biztonsággal eléri a hangfelvételekkel), hanem az élő zene varázsához szívesen társítja a szórakozás igényét. A kikapcsolódásét, amely szolgálhatja az oldódást, de a töltekezést is, ismeretek élményszerű birtokbavételét.
A Zeneplusz bérlet nyitó előadása kétségkívül nagy feladat, egyszersmind örömszerző gesztusnak ígérkezett. Korunk embere szembesül azzal a ténnyel, hogy a kísérletezőkedv a kulturális élet valamennyi területén bizonytalansági tényezővé állandósult (gondolok a gyakorlatban vizsgázó játszóhelyekre, a szereplők profizmusának szinte végtelen skálájára a statisztától az elhivatott művészig, és nem utolsó sorban a művek jelentés-rétegeit új olvasatokkal szaporító rendezői elképzelésekkel együttjáró meglepő látványvilágokkal). Örvendetesnek tekinthette, hogy a szcenírozás tekintetében változatos produkciók helyszíneként vizsgázott Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben operaszínpadról és felvételekről is ismert művel találkozhat.
Szerencsések, akik éltek a lehetőséggel, és a BDZ ingyenes időszaki magazinjából, a Hangolóból előre tájékozódtak – ily módon figyelmük nagyobb részével tudták követni a látni- és hallgatnivalót. Méltányos figyelembe venni azt a tényt, hogy egyetlen alkalom kedvéért történő vállalkozásról van szó. Ami hol menti, hol magyarázza az esetlegességeket (s esetleg „felmenti” az átgondolatlanságokból adódó negatív élmények ötletgazdáit).
Öröm, hogy (erre utal a bérlet címe is) nem oratorikusan kerül előadásra, jó, hogy a látványról a Müpa lehetőségeit alaposan ismerő Kovács-Ender Krisztián gondoskodik, és korábbi tapasztalatok alapján bizalommal várjuk Sylvie Gabor rendezését is (a díszlet- és jelmezfelelős Árva Nóra, a koreográfus Vida Gábor). A BDZ rendszeres énekkari közreműködőjéhez, a nagylétszámú Budapesti Akadémiai Kórustársasághoz ezúttal két további együttes társult, a Magyar Állami Operaház Férfikara, valamint a Cantemus vegyeskar. Látványban az „össznépi” finálé színpadképe módosította a kompozíció végkicsengésének „erővonalait”, hozzájárulva a látványvilág – operaszínpadokon általában eleve elfogadott – következetlenségeihez.
Az est hőse – amint ezt előre borítékolni lehetett volna – Szabóki Tünde volt, aki nemzetközi színpadokon, különböző rendezéseket megélt Leonoraként zeneileg is lenyűgöző teljesítményt nyújtott. Színpadi figuraként, fiúra-maszkírozva is szerethető volt. Sajnos, a II. felvonás mozgás- és látványbeli kidolgozásával adós maradt az előadás, így a látvány jobbára csak azt volt hivatott segíteni, hogy a kihagyott dialógusok ellenére tudja követni a történéseket az is, aki először találkozik a történettel, az operával. Cser Krisztián Don Pizzarrója viszont abszurd metamorfózison ment keresztül, amikor a rettegett kormányzóból a népharagtól megrettenő tanmese-figuraként „menekül”. Cser Péter elegáns miniszterének protokolláris funkció jutott, mint egy zsűrielnöknek, aki kiosztja a díjakat. Hazai erők énekelték a két fogoly szólóját (Cselóczki Tamás és Konkoly Balázs), Marcellinát (Sáfár Orsolya) és Jaquinót (szerepébe buffa-vonásokat is csempészve Szerekován János), a külföldiek választását viszont érthetetlennek kellett tartani. Rocco-ként az amerikai James Moellenhoff legfeljebb termetével tűnt ki, szerepformálásról viszont aligha beszélhetünk az esetében. Fokozott mértékben maradt adósunk Florestan-alakítással Eugene Amesmann. Szerepének legemlékezetesebb mozzanataként a II. felvonás elejére, afféle „Florestan álma”-ként beiktatott III. Leonora-nyitányra emlékezünk, amelyet látvány-élményként remek táncos-pár közvetített (nevükre sajnos nem tudtam rábukkanni!). A folytatásban Florestan nagyáriája inkább csupán „olvasnivalót” adott, a feliratozás jóvoltából. Az allegorikus értelmezést a látványvilág apró következetlenségei akadályozták.
A Fideliónak sohasem jutott osztatlan elismerés, a színpadraállításkor az elvont és a konkrét „síkok” megjelenítése nyilvánvalóan problematikus – ámde olcsó megoldás „lebutítással” megkerülni ezt, szappanoperai érzelmi világ és tanmese- illetve közhelyszintűvé degradálni a Beethoven számára fontos szabadságvágyat és szerelemképet. Mondjuk, az opera egészét sértő-bántó mozzanatokra nem panaszkodhatunk (az egymást kereső szájak kivetítése nem szexualitásával, hanem ízléstelenségével volt figyelemelterelő), ami a rendezői színházi produkcióktól idegenkedők számára akár elégedettséget is okozhatott.
A lényeg közvetítésében oroszlánrész így a zenei produkció egészét kézben tartó dirigensre, Hollerung Gáborra és a Budafoki Dohnányi Zenekarra hárult. Ők abba a sajátos helyzetbe kerültek, hogy ezúttal nem „belehalnivalóan nehéz” feladat jutott nekik, hanem igényesen kidolgoznivaló, amire nyilvánvalóan nem juthatott elég lehetőség. Beethoven nyelvét viszont értően beszélik, ha ezúttal az igényes interpretációt nem lenne illendő számonkérni. De a plakátszerűen mindig arányos hallgatnivaló így is a produkció erényei közé tartozott. Amit viszont megengedhetetlenül károsítottak a rezes-gikszerek! Ilyen horderejű (értem ezalatt, egyetlen megszólalási lehetőséget kapó) produkciónál elengedhetetlen, hogy „bombabiztos” hangszereseknek jussanak a szólóállások (legyenek akár a zenekar tagjai, akár alkalmilag meghívott, szólista-rangú zenekari művészek).
Salzburgi Fidelio-élményemet az keserítette meg, hogy Jonas Kaufmann Florestanja a megszabadulást követően holtan rogyott össze – ez a Florestan túlélte, de a „hogyan tovább” kérdőjelével…

Megosztás