A Győri Filharmonikus Zenekar jubileumi CD-felvétele

0
33

Fittler Katalin

Brahms: I-IV. szimfónia, Tragikus nyitány, Akadémiai ünnepi nyitány

Hivatásos együttessé válásának félévszázados évfordulójára figyelemreméltó hangfelvétellel jelentkezett a Győri Filharmonikus Zenekar. A Brahms-szimfóniák tekintélyes diszkográfiájának ismeretében már a műsorválasztás is sejtteti a vállalkozás komolyságát (korábban a MÁV Szimfonikus Zenekar jelentetett meg hasonló CD-sorozatot; Brahms halálának centenáriumi évében, 1997-ben hangversenyfelvételeket örökítve meg).
A Győri Filharmonikus Zenekar studiófelvétel-igényű produkcióra vállalkozott, amelynek helyszínéül az együttesnek 2001 óta otthont adó Richter Termet választották. A felvétel éve csak az első korongon került feltüntetésre, de nyilvánvaló, hogy valamennyi produkcióra 2017-ben került sor (júniusban a 2. és 3. szimfónia, szeptemberben pedig folyamatos egymásutánban az 1., a Tragikus nyitány, végül a 4. szimfónia és az Akadémiai ünnepi nyitány). A Naxos a három korongot albumként forgalmazza (NAXOS 9.70276-278). Évfordulóról lévén szó, érdemes megemlíteni, hogy a zenekar igazgatója, Fűke Géza éppen egy évtizede (2008 júliusa óta) tölti be ezt a tisztséget, s közeledik az újabb érdemi évforduló: művészeti igazgatóként 2009-ben került az együtteshez vezető karmesterük, Berkes Kálmán, e felvétel-sorozat dirigense.
Ismert műveknek más interpretációban való hallgatásakor elvonatkoztathatunk-e korábbi hangzó élményeinktől, mennyiben befolyásolják az emlékképek az újabb produkció megítélését? És hogyan működik az „emlékezet” előadóművészek (s kiváltképp karmesterek) esetében? Lehetséges-e, hogy az előadók függetlenítsék magukat az akusztikusan megszerzett műismerettől, avagy óhatatlanul is ott kísért a „kommentálás” lehetősége, amikoris a művész afféle „különvéleményt” jelent be, tudatosan elhatárolódva más megoldásoktól, abban a meggyőződésben, hogy sikerült közvetlen kapcsolatot létesítenie a partitúrában rögzített szerzői szándékokkal? Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztattak a felvételek meghallgatása során (közben és utána). Rögtön előrebocsátom: első alkalommal mindhárom korongot egyvégtében hallgattam végig, s a későbbiekben is igyekeztem olyankor meghallgatni őket, amikor ilyen sorozathoz kellő idő állt rendelkezésemre. Ebben semmi virtuskodás nem játszott szerepet – egyszerűen „hallgattatja” magát a sorozat, miként eteti magát a remek koszt, és itatja magát a minőségi bor (vagy más alkohol). És végül sem keríti hatalmába valamiféle teltség-érzet a hallgatót (ami egyszersmind arra is utalhat, hogy nincsenek megrendítő katartikus élmények), úgy érzi magát, mint aki érdekes kerekasztal-beszélgetést hallgatott végig, őt érdeklő témában.
Kettős veszély fenyegeti a szándékokkal is foglalkozót; egyrészt az elhíresült történet Arany Jánossal („gondolta a fene”), önkényes belemagyarázások esetén, másrészt viszont az előzetes információgyűjtést követően tapasztalhatja meg, hogy nem mindig igazolja vissza a hallgatnivaló az előadói terveket-szándékokat. Ugyanakkor nem biztos, hogy érdemes megkerülni a hangok mögötti elképzeléseket.
Az 1. szimfónia kezdetén az az érzés kerített hatalmába, hogy Berkes Kálmán kísérletet tett a partitúra újraolvasására, melynek során igyekszik maximálisan kizárólag a műre koncentrálni. Ennek lehet eredménye az az erőteljes, egyszersmind üde hangzás, amely egyaránt figyelemre készteti a művet ismerőket és nemismerőket. Valamiféle közvetlenséget érzünk, megszólítja potenciális hallgatóságát az előadás. Amelyen megérződik, hogy a karmester alapvető jelentőségűnek tekinti az artikulációt, tehát hangok-hangcsoportok megformált-értelmezett megszólaltatását. Néha már-már beszédszerű az a folyamatosság, amelyet a kamarazenei kidolgozottság eredményez: a hangszerek/szólamok dinamikai arányai többdimenziósan differenciálják a komplex zenei anyagot. Áttekinthető, világos, amit hallunk – és csak néha villan fel a szakmabeli hallgatóban valamely technikai jelenség, például szekvenciázás. A Tragikus nyitány esetében a nagyformának a végkifejlet felé haladását éljük meg emlékezetes élményként.
A második korongot „időtlennek” éljük meg – mintha a 2. és 3. szimfónia egyes tételeinek nem is lenne „alaptempója”, afféle „érzelmi utazások” részesei leszünk. Ugyanakkor – s ez az érem másik oldala – itt érződik leginkább, hogy karmesteri koncepció megvalósításáról van szó. Megannyi effektus jelzi, hogy a karmesterpálca „szólal meg”, a szándék – az pedig, amire irányul, időnként mintha kissé háttérbe került volna. Lehetne találgatni (de érdemben felesleges), „bemérve” az átéltség mértékét-erejét. Az mindenesetre egyértelmű: a kivitelezésre utaló „nyomok” itt a legerősebbek – időnként az intenzitás fokozása során szinte „kisiklanak” vonók, nyilvánvalóan a kifejezés összehasonlíthatatlanul fontosabb volt számukra, mint valamiféle technikai sterilitás – ugyanakkor a hallgató nem tud betelni a szép tónusú, jól megformált szólisztikus részletekkel.
Amire a 4. szimfóniához ér a hallgató, empatikusan azonosulni tud azzal a zene-felfogással, amelyet addig hallott. Tehát, nagyra értékeli a pregnáns ritmikát, egyaránt érzékeny a nagyívű formálásra és az aprólékos kidolgozottságra, s ha van „nem tetsző” gesztus (didaktikus hangsúly, már-már elhadart-összekapott felütés), azt képes indulati tartalmán értékelni. És megunhatatlan az, hogy jól követhetőek a harmóniamenetek, a sajátos hangnemi kitérések, meglepő modulációk (ennek alapfeltétele, hogy az előadók értően, az egészbe ágyazva játsszák szólamukat). Érdemes folyamatosan figyelni – ki-ki „újdonságokat” fedezhet fel magának az ismert tételekben is.
Kiváltképp érdekesek az „áthallási lehetőségek”, amelyek voltaképp mindegy, hogy tudatosan avagy ösztönösen „jönnek át” a hangzó anyagon (történeti avagy Brahms-kortársi intonációs fordulatok, akár mindössze a hangszerelés finomságaiból adódóan). Letagadhatatlannak vélem: valamiféle „leporolási szándék” valósult meg ezzel az előadással.
A sorozat záróműsorszáma, rendkívüli népszerűségére való tekintettel, tekinthető lenne akár ráadásszámnak is – ám az átgondolt interpretáció jóvoltából nem a megunhatatlan örökzöldet halljuk újra, hanem egy szellemes tételt, néha talán kicsit „túlkomolykodva” is, gazdagon árnyalt dinamikával, a hangszínek nagy változatosságával.
A kísérőfüzetek többlet-értékét adja, hogy nem egyazon szöveg olvasható benne két nyelven – így az angolul és magyarul értők többlet-információkhoz jutnak. (Nem tudom, szándékos-e, hogy a 2. korong magyar kísérőszövegébe feltűnően nagy rész került az 1. szimfóniára vonatkozóból – az ismétlés annál is indokolatlanabb, mivel a három korong albumként együttesen jelent meg).

Megosztás