Munka és művészet – a teherbírás határterületén

0
7

A Wiener Philharmoniker a Salzburgi Ünnepi Játékokon

Aligha túlzás hősiességként feltüntetni azt, amire a Salzburgi Ünnepi Játékok keretében évről-évre vállalkozik a Bécsi Filharmonikus Zenekar. 1922 óta állandó főszereplője a programsorozatnak, teljesítményét számos operaelőadás és hangverseny dokumentum-értékű megörökítésén túl a Festspieldokumente kiadványsorozat keretében forgalmazott felvételek alapján elismeréssel értékelhetjük. Az együttesben, amely tavaly ünnepelte fennállásának 175. évfordulóját, minden bizonnyal átöröklődik az a szellemiség, amely elengedhetetlen a különleges erőpróbához.

Az idei program keretében négy opera előadásában vettek részt (A varázsfuvola és a Salome 7-7 alkalommal szerepelt a műsorban, a Pikk dáma hatszor, Hans Werner Henze egész estét betöltő egyfelvonásosa, a Bakkhánsnők pedig négyszer), továbbá tíz hangversenyt adtak. Tették mindezt július 27-e és augusztus 30-a között. Könnyű kiszámolni, több a fellépésük, mint a nap – tehát nem ritkán úgy alakultak a fellépéseik, hogy délelőtt hangverseny, este pedig opera. Elképesztő teljesítmény akkor is, ha tudjuk, hogy nem minden zenekari tag szerepel valamennyi előadáson, és a nagylétszámú vonósszólamok tagsága is módosul alkalmanként.

Mindez persze csak a „látszat”, tehát az, ami közönség elé kerül a munkából – a többi javarészt a kulisszák mögött zajlik, a próbafolyamatok keretében (azért „javarészt”, mert esetenként nyilvános főpróbákra is sor kerül, amelyek koncertélménnyel érnek fel a hallgatóság számára).

A négy operában négy karmester állt az együttes élén – A varázsfuvola dirigense Constantinos Carydis volt, a Salome karmestere Franz Welser-Möst, a Pikk dámáé Mariss Jansons, a Bakkhánsnőké pedig Kent Nagano. Szép névsor.

Hasonlóképp reprezentatív a hangversenyek karmester-listája is: Andris Nelsons, Esa-Pekka Salonen, Riccardo Muti, Herbert Blomstedt és Franz Welser-Möst (az utóbbi egyszer, Muti háromszor, a többiek két-két alkalommal vezényeltek).

Riccardo Muti ezúttal nem vezényelt operát, ez is indokolja, hogy kiemelt szerepet játsszon a hangversenysorozatban – merthogy neve mágneses vonzerő, nem kétséges, hogy sokaknak már az is „megéri”, hogy őt lássák vezényelni, függetlenül a műsortól. És akkor már ismerős vizeken evezünk: műveket avagy interpretációkat hallgatunk?…

Korábban Karajan magának tartotta fenn, hagyományosan Muti „örökölte” augusztus 15-t (Nagyboldogasszony a katolikus egyház legnagyobb Mária-ünnepe: Szűz Mária mennybemenetelének napja) – ekkor került sor a harmadik (azonos műsorú) hangversenyre, s ezt sugározta élő adásban az Ö1 is. Matinékoncert volt, csakúgy, mint az előző napi – az első előadásra 12-én, vasárnap este került sor. Nem szokatlan Salzburgban a késői hangversenykezdés, így nem tekinthető különlegesnek a 21 órai kezdet – az viszont igen, hogy ennek az estnek a hallgatósága kevés maradandó élményt vihetett magával.

Schumann C-dúr szimfóniája (Nr. 2, C-dúr) még csak koncentrált főpróba-légkört sem árasztott – laza bemelegítés volt, amikor a zenekar csak arra számíthatott, hogy a zene „vizuális műfaj”, a hallgatóság „nézőkből” áll (nem véletlenül született a tréfás mondás, hogy az ember: Augentier!). Ám a látvány sem tudott függetlenedni a hangástól – Muti nem igyekezett „elterelni a figyelmet” a zenekari teljesítményről, amely értelemszerűen összefüggésben volt az ő érdektelenségével. Schubert Esz-dúr miséje némi kárpótlást jelentett, elsősorban a kórusnak köszönhetően (Konzertvereinigung Wiener Staatsopernchor, karigazgató Ernst Raffelsberger). Így azoknak, akik fenntartás nélkül hisznek a világranglistát vezető fesztivál kritikán-felüliségében, nem kellett a fülükre hallgatva megkérdőjelezniük ezt a vélekedést. De mindenképp szomorú, hogy ilyesmi előfordulhat – hiszen lehet, hogy valakinek épp ez az egyetlen előadás jelentette „A” fesztiválélményt… Akinek pedig ez jutott, sovány vigasz, hogy aznap délután a zenekar Salome-előadásban vett részt (ráadásul az előző nap nem volt fellépésük).

Annál tiszteletreméltóbb, hogy a Bakkhánsnők premierjének másnapján teljes koncentrációval vettek részt a Blomstedt-vezényelte műsor nyilvános főpróbáján. Ez a főpróba teljesértékű koncertélményt adott, többletélménnyel. A 91. évét betöltött dirigens a hangversenyműsor második részét koncertszerűen játszatta – Bruckner IV. (Romantikus) szimfónia -, majd szünet után műhelymunka keretében foglalkozott Sibelius IV. szimfóniájával. A Festspielfreunde, az Ünnepi Játékok baráti (támogató) köre volt a kedvezményezett közönség, olyan zenerajongók, akik rendszeresen figyelemmel követik a fesztivál eseményeit. Megtöltötték a Grosses Festspielhaus nézőterét, és alig lehet rossznéven venni, hogy a pódiumtól távol ülők közül néhányan nem várták meg a műhelyfoglalkozás végét. Blomstedt valóban próbált, a zenekarral foglalkozott, s még a közel ülőknek is jobbára az auditív megfigyelésekre kellett hagyatkozni – arra, hogy az instrukciókat követően mi változott a hangzásban. Ez lényegi „hallásgyakorlat” volt.

Álságos lenne ilyen szituációban felemlegetni a hangszeresek munkájának játék-jellegét – az viszont megint bebizonyosodott, hogy a felkészült muzsikusokat a kimerítő munkafolyamat során is érdemben inspirálja, ha érzik-tudják: a karmester mindenkor a megszólaltatandó műre koncentrál; pontosabban, arra, hogy mindazt megszólaltassa a zenekar, ami a partitúrából számára és együttese számára kiolvasható. Blomstedt úgy áll együttese elé, mintha utolsó lehetőségét élné, és igényes-szép produkcióval akar búcsúzni – nála ez nem életkorból adódik, hanem abból a felelősségből, amellyel a mindenkori műsorhoz közelít. Ez a szemléletmód nem téveszti el hatását a zenekari játékosokra! (Fittler Katalin)

 

Megosztás