Nemzeti Filharmonikusok – 2018. május 19.

0
30

Művészetek Palotája – Bartók Béla Hangversenyterem

 Nem mindig könnyű megállapítani az életkort, Julian Rachlinról sem sokan tippelnék meg, hogy 44 éves. A litván származású művész, aki családjával négyéves kora óta Ausztriában él, hamar pódiumművésszé érett. Elsősorban versenyművek szólistájaként, de – mint szinte minden hegedűs – kamarazenét is játszik (brácsásként is), s az sem ritkaság, hogy már pályája virágzó szakaszában vezénylésre is adta a fejét.

Szerencsére, nem a hangszerjáték rovására! Egyszemélyben volt szólistája és karmestere a Nemzeti Filharmonikusok május 19-i hangversenyének. Csajkovszkij Anyegin-beli Polonéze töltötte be a nyitány szerepét, majd Mendelssohn e-moll hegedűversenye következett, a szünet után pedig ismét Csajkovszkij, az V. szimfónia.

Harmonikus személyiséget ismerhettünk meg, aki oldott légkört biztosít jelenlétével a pódiumon. Ideális vendégkarmester-alkat, leginkább jól felkészült együtteseknél, amelyek az adott műsort akár „önjáróan” is elő tudnák adni. Visszatérő vendége az észak-angliai Royal Northern Sinfonia együttesének, és az Angol Kamarazenekarral turnézik. Jó partnerre talált tehát a Nemzeti Filharmonikusokban, akik érezhetően kedvelték. Szerencsére ehhez a műsorhoz aligha volt szükség sok instrukcióra, leginkább lelkesítésével járult hozzá a sikerhez. A Polonézben felfigyelhettünk arra, hogy bal kezének ujjai hegedűsként funkcionálnak, de ez aligha zavarhatta a játékosokat. Kiváltképp a vonóskart inspirálta a – mint hamarosan megbizonyosodhattunk róla – kitűnő hegedűs. A Mendelssohn-versenymű: komolyzenei sláger, ismét végig-gyönyörködhettük, de aligha adott többletet megannyi korábbi élményhez képest. A közismert kompozícióban össze tudta egyeztetni a szólistaságot az irányítással, hozzátéve, hogy ez utóbbi többnyire csak jelzésszerű volt. Mivel a közönséget elvarázsolta hegedűhangjával, inkább csak mosolyogva tapasztaltuk meg, hogy bizony-bizony, a romantikus zenekari művek „igénylik” a karmestert; Rachlin kedves jelenség volt, amint hegedűvel-vonóval „irányított” – de ilyesmi csak felkészült együtteseknél működik…

A pódiumhoz közel ülők megfigyelhették, hogy Rachlin hegedülés közben (főként indításoknál és a túlcsordulóan szép mozzanatoknál) sajátosan „szabályozza” a levegővételét. Zongoristáknál sajátos „nyugalmat áraszt”, amikor az előadó nem zárja szorosan az ajkait, szinte ténylegesen együtt-lélegzik a muzsikával. Hegedűsnél ritka, hogy a hangot még azáltal is „puhítsa”, hogy levegővételekkel szinte az egész testét bevonja a hangképzésbe, a rezonancia „finomhangolásaként”. Talán ebben lehet érzékeny hangszínvilágának egyik titka. Voltaképp „könnyű” feladat Rachlinnak ez a versenymű – más súlycsoport(ok)ban otthonos igazán. Hihetetlen lendülettel veszi az akadályokat, amelyek alig jelentenek számára kihívást. Ezt bizonyította a ráadásként játszott YsaŸe-szonátával (d-moll). Megérdemelten aratott kirobbanó sikert.

A nagy élményt Csajkovszkij V. szimfóniája adta. Olyan gazdag nagyzenekari hangzásban tobzódhattunk, amely egyaránt lenyűgözött monumentalitásával és azzal a különleges tónussal, amelyet leginkább népes előadógárda tud elérni a dinamikai skála halk tartományában. Ami különlegessé tette az interpretációt, a folyamatok egésze, amelyeken belül plasztikusan érezhető volt a forma kiépülése. És az, hogy a leghangosabb-legintenzívebb hangzás sem volt durva. Sodró lendület, miközben dramaturgiai tervek valósulnak meg, szélsőséges hangulatok megjelenítésével. Nincs kiemelnivaló, az egész volt csodálatos. Rachlin sokat dolgozott; mozdulataival (mozgásával) vizualizálta elképzeléseit, amelyek egybeestek a zenekaréval, „kérnivalója” nemigen akadt, inkább állandó figyelmét fejezte ki, amivel a játékosokat állandó intenzív jelenlétre inspirálta. Ennek köszönhető, hogy legfeljebb ritkán hallható hangszerelési effektusok is élményforrássá váltak. (Fittler Katalin)

 

Megosztás