MÁV Szimfonikus Zenekar –2018. április 26.

0
65

Művészetek Palotája – Bartók Béla Hangversenyterem,

A Szőke Tibor-mesterbérlet megkülönböztetett érdeklődésnek örvend a MÁV Szimfonikus Zenekar bérleti kínálatában. Hangversenyeinek helyszíne a Művészetek Palotája – Bartók Béla  Nemzeti Hangversenyterme, és a teltházas előadásokban nem kis szerepük van a rangos szólistáknak. Éppen ezért meglepődtem a mérsékelt érdeklődés láttán, pedig különlegességben ezúttal sem volt hiány. Sőt! Pedálzongorát hirdetett a program, s könnyű kitalálni, hogy ezúttal nem a szokásos zongorapedálokról van szó, hanem…

És ettől kezdve a szakmabeli is érdekeltnek érezheti magát a hangversenylátogatásban, hiszen itt és most nemcsak láthat egy különleges hangszert (mint esetleg egy hangszermúzeumban), hanem hallhatja is!

Az olasz Roberto Prosseda oroszlánrészt vállalt abban, hogy ez a sajátos hangszer ismét helyet kapjon a hangversenypódiumokon. E hangszeren játszotta a szólót a műsor első részében (Gounod: Concerto pedálzongorára, Danse Romaine).

A „ritkaság” kicsit felborította az „értékrendeket”, a hallgatóság figyelmét illetően. Menthetően háttérbe szorult maga a műsor, az egyébként ritkán hallható Gounod-művek, a hallgatók elsősorban nézőkké váltak, akik a hangszerre koncentráltak. Vártuk, mikor kezdi játékát Prosseda, és kiváltképp: mikor veszi igénybe a pedál-klaviatúrát is. Tény, látványként érdekes volt a kettős-zongora (a játszó-klaviatúrát tartalmazó, „magasított” hangszer alá rövid lábú társa került, amelynek húrjait a pedálokhoz tartozó kalapácsok szólaltatták meg.

Nehéz volt „szabadulni” a látványtól, még akkor is, ha csakhamar rájöhettünk, hogy nem véletlenül ment ki a divatból a 19. század végén ez a hangszer, amely kétségkívül praktikus lehetett orgonistáknak, otthoni használatra.

Prosseda lelkesen játszott, s nyilvánvalóan a hangszer jelentette számára is az elsődleges élményt – ehhez képest a műsorszámok mintegy csak a lehetőséget biztosították!

Őszintén megvallom, magam is zavarba jönnék, ha részletesen kellene szólnom a Gounod-művekről. Az időt a szólóhangszer szüneteltetése és játéka tagolta.

Egy idő után persze észre lehetett (kellett) venni az apró pontatlanságokat, amikor az előadó keze-lába nem egészen volt összhangban, s ennek korántsem interpretációs, elképzelésbeli okai voltak. A gyors tempóban a szervezetet akkor is fokozottan veszi igénybe ez a komplex koordinációs rendszer, ha a szerző, jó érzékkel, gyakran alkalmazott hatásos „támasztó hangokat” a pedálszólamban.

A beszámolóban nem hagyhatom ki a szünet élményét: rengetegen tolongtak a pódium előtt, figyelve, hogyan szedik szét a hangszert, villantak a vakuk, filmezték is az eseményt! És nemcsak a földszint érdeklődött: lelkes tapsviharral köszöntötte a (2. emeleti) karzat a hangszerszállítási aktus befejezését.

A hagyományos zenehallgatási rend a szünet után helyreállt, ekkor César Franck d-moll szimfóniája szerepelt a műsoron. És ekkor merült fel a gondolat: lehet, hogy az interpretációnak is része volt abban, hogy a figyelem a Gounod-művekben a hangszer-ritkaságra irányult?

Nem tudom, máskor hogyan vezényel Günter Neuhold, aki egyébként tetszetős szakmai életrajzzal rendelkezik (mint sokan mások). Azt sem, hogy milyen érzelmi viszony fűzi e műsorhoz. Azt viszont igen, hogy vendégkarmesterektől is szokatlan távolságtartással viszonyult a zenekarhoz. Azt értem ezalatt, hogy mozdulataival nem kívánt kapcsolatot teremteni a mindenkori hangzás érdekében. Ritkán látni egy esten ennyi „ütést”! Taktírozott, bal kezével többnyire néhány hatásos sztereotíp mozdulatot rajzolt, vagy épp mutatóujjával bökött a levegőbe a belépő hangszeres/hangszercsoport irányába. Folyamatot, dramaturgiát nem kért – amit kapott, az a zenekart dicséri, a Frank-szimfóniával kapcsolatos korábbi tapasztalataiknak köszönhetően. Igénytelenség vagy érdektelenség? – maradjon eldöntetlen; mindenesetre  fegyelmezetten  végighallgatta a közönség, a művet. Akik előtte olvasták a jelzőkkel nem szűkösködő ismertetőt, akár nyomon is követhették, hogy mikor mit kellene érezniük, akik utólag értesültek a hangulatokról és karakterekről, talán magukban keresik a hibát, hogy mindabból keveset vettek észre. Mert talán „visszafogott”-ként is jellemezhetnénk ezt a közelítésmódot, ha ugyanakkor a folyamat-jelleg éreztetése, a nagyformák arányos (a karmester által irányított) építése személyes-aktív jelenlétről tanúskodott volna. Az ilyen előadásról szokás úgy megemlékezni, hogy „elhangzott”. (Fittler Katalin)

Megosztás