Budafoki Dohnányi Zenekar –2018. április 25.

0
25

Művészetek Palotája – Bartók Béla Hangversenyterem

 Hivatásos zenekarként negyedszázada működik a Budafoki Dohnányi Zenekar. Szándékosan kerülöm a „fennállását ünnepli” formulát, hiszen a működés folytonossága, sőt, intenzív folytonossága sokkal inkább meghatározó a munkásságukban, mint az ünneplés.

Ünnepelnivalója leginkább a közönségének van, s azon belül is annak a generációnak lenne, amelynek zenei eszmélésében jelentős részt vállalt az együttes, alapító karmestere, mondhatni, Kapellmeistere vezetésével. Mert a Dohnányi Zenekarról túlzás nélkül állítható, hogy Hollerung Gábor „teremtménye”. A vele való rendszeres együttes munka nem is elsősorban a teljesítmény szempontjából meghatározó, hanem azért, mert – elsősorban az ismeretterjesztő, a zeneértésbe beavató programoknak köszönhetően – értelemszerűen abba az irányba kezdtek gondolkozni a zenéről, mint karmesterük. Ami azért fontos, mert ezáltal a dirigensi mozdulatok szabadsága megnő, a koreográfia szólhat a közönségnek, ugyanakkor lehetőség van a zenei nagyformák szempontjából fontos tagolások és összefogások jelzésére is.

Az utóbbi években már-már közhellyé vált a zenei életben a misszió-vállalás, ami azért szomorú, mert ily módon elkopott az a kifejezés, amely a ténylegesen e kategóriába tartozó vállalkozásokra irányíthatná a figyelmet. Ráadásul némi ellenérzést is kelt, hiszen kit érdekelnének a misszionáriusok, ha – ugyanannyi ideig – muzsikusokat is hallgathatna. E misszió leginkább a korábban kortársként címkézett (tehát nagyrészt a mai magyar) szerzők műveinek a megszólaltatását hivatott értékelni. Ezen a területen kétségkívül élen jár a Dohnányi Zenekar is, régóta és rendszeresen, egyszersmind tudatos választással néhány szerzőre koncentrálva. Műsorpolitikájuknak az is érdeme, hogy nem elégednek meg a bemutatás tényével, hanem továbbra is hangzó életben tartják a – kivált a felkérésükre született – darabokat. Ami viszont „dohnányis” specialitás: helyet kapnak kortárs művek is Hollerung Gábornak „A megérthető zene” címmel meghirdetett, eléggé nem értékelhető sorozatában, amikor is egy hangverseny első felében részleteiben ismerteti meg hallgatóival a művet, amely a szünet után teljes egészében elhangzik.

A misszióra azért tértem ki a jubileum ürügyén, mert érdemes tudomásul venni a zenekar műsorpolitikájának egy sajátos vetületét. Működésének hatásosságához hozzájárul, hogy rendkívüli érzékenységgel „nyit” minden irányban, hogy mind több potenciális hallgató érezze magát ily módon is megszólítva. Tehát, nem „engedményeket” tesz a közízlésnek, hanem mintegy elébe megy azoknak a tendenciáknak, amelyek esetleg csak később kristályosodnak ki, a pozitív visszajelzések által. Kapcsolat a társművészetekkel, összművészeti, netán világzenei kalandozások – semmi sem idegen e muzsikusoktól! Kiváltképp a rendkívül sikeres filmzenei sorozatoknál feltűnő az a jelenség, amelyet a zeneigazgató lényeglátóan úgy fogalmazott meg, hogy a zenekar kissé belehal, miközben a közönség szórakozik. Rendszeres jelentős energia- és erőbedobás erősíti tehát egyrészt a zenészeket (akik ebben a vonatkozásban mintegy igényes szolgáltatók, ha úgy tetszik, kiszolgáló személyzet), másrészt viszont épp ebből adódóan alig van lehetőség a zsúfolt programok között arra, hogy a zenekari repertoár egyszersmind a muzsikusok fejlesztésének szakmai szempontjait is figyelembe vegye. Sajátos „családba” születnek bele az új tagok, ahol első lépéseiktől felnőttként kezelik őket, s ennek megfelelően alakul személyiségük.

A teljesítményükre kétségkívül jogosan büszke muzsikusok vajon milyen gyakran tudnak örülni az általuk létrehozott szép hangzásoknak, s egyáltalán, mennyire tudják magukban kifejleszteni és megőrizni a zenehallgatói érzékenységet? A sok – a fennmaradás, az elismertség, a kedveltség érdekében figyelembe vett – szempont ranglistáján kétségkívül háttérbe szorulnak a játékosokra vonatkozó szempontok. Hogy is ne, amikor a szándékok nemes útjai sokkal feltűnőbbek.

Az ünnepi hangverseny műsora a sokszínűség jegyében állt össze. A nyitószám, Une symphonie virtuelle – igazi hollerungi ötlet, Ramueau-tételekből ciklust formálni. Utána ősbemutató, a zenekarral régóta rendszeres kapcsolatot ápoló Vajda János ajándék-kompozíciója a jubileumra. A Pièces symphoniques-ról (mely a Des mémoires de Mme Karnyó alcímet kapta), valamint a Dohnányi Zenekar és a szerző kapcsolatáról időben tájékozódhatott a hallgató, a BDZ időszaki magazinjának, a Hangolónak a tavaszi számából. És Hollerung Gábor ezen ünnepi alkalommal is talált lehetőséget arra, hogy jó pedagógiai érzékkel rövid utalás formájában „súgjon” közönségének, nehogy váratlanul érje a hallgatóságot a Bartókra (elsősorban a Fából faragottra) erőteljesen emlékeztető hangütése az új műnek. Beethoven II. szimfóniájánál éreztette a hiányát az a fajta zenekarnevelő műhelymunka, amely során a kisebb-nagyobb részletek megformálására „méretarányosan” kerül sor, amikor a zenei anyag olyan interpretációs érzékenységgel kerül megformálásra, hogy aki most hallaná először, az is magáról a műről kapjon képet.

A műsort olvasva aggódtam, hogyan fogja győzni a fináléként kétségkívül mutatós kompozíciót, Dohnányitól a Szimfonikus perceket az együttes. Itt viszont a rendszeres jelentős igénybevételnek a teljesítménynövelő eredménye kamatozott: a muzsikusok a fáradtság jele nélkül szólaltatták meg az igényes tételeket.

És akinek ennyi jó kevés – az kapott ráadásként Wagner-muzsikát is (A nürnbergi mesterdalnokok nyitányát) – nyitányaként a következő negyedszázadnak. (Fittler Katalin)

 

Megosztás