Rádiózenekar – 2018.03.18.

0
33

Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Új korszak hírnökei – ezt a címet viselte a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának leleményesen összeállított műsorú koncertje, és aki végigpillantott az elhangzó kompozíciók során, láthatta, valóban egy forrongó zenetörténeti korszak, a múlt századforduló képviselői ezek: Bartók Kossuth című „szimfóniai költeménye” (1903), Debussy Pelléas és Mélisande című operájának (1898) 3. felvonásából a nyitójelenet, majd a szünet után Richard Strauss Hősi élet című szimfonikus költeménye (1898). Frappánsak a kronológiai egybeesések, de a hallgató a cím láttán vitázna a címadással, hiszen ezek a művek, bár kétségtelenül egy új korszak hajnalán születtek, mégsem mind az új korszak hírnökei, a három közül kettő sokkal inkább az éppen leköszönő régit búcsúztatja. Debussy a „Wagner-traumát”, a megkerülhetetlen Trisztán-élményt próbálja feldolgozni a maga kétségtelenül modern Pelléasában, vagyis nemcsak előre néz, hanem visszafelé is, legalább 1859-ig, a Wagner-opera befejezésének évéig. Még határozottabban visszafelé tekint Strauss a maga szimfonikus költeményében, hiszen ez a műfaj Liszt kezében, az 1850-es években volt „új korszak hírnöke”, Strauss szimfonikus költeményei viszont már e műforma fejlődésének kései zárókövei, s a Heldenleben ezek sorában is az egyik utolsó (tíz közül a nyolcadik).

Bartók Kossuth-szimfóniája pedig végképp nem új korszakot hirdet, hanem a régit zárja le – ez még nem az új, a modern Bartók, aki néhány évvel később, a népzene-élmény befogadása után, új művészi programmal lép majd a közönség elé. (Nem is arat vele olyan közönségsikert, mint a Kossuthtal…) Mégis koherens, frappáns és kreatív volt a Rádiózenekar műsora, hiszen a három mű tanulságosan összekapaszkodott: két olyan szerzőtől – Debussytől és Strausstól – hallottunk darabokat, akik ifjú korában hatottak egy harmadikra, Bartókra, mielőtt a magyar komponista igazi hangját megtalálta, igazi művészi céljait felismerte volna. A kritika címében és bevezetőjében említett három útból tehát kettőt pillanthattunk meg ezen a koncerten, a francia és a német hatás, a Debussy-élmény és a Strauss-inspiráció útját. De a majdani igazi bartóki út, a harmadik ösvény ezen a koncerten nem tárult a hallgató elé – nem is tárulhatott, hiszen ez az est a ritkán hallható, s ezért most nagyon is indokoltan leporolt Kossuthtal a formálódó Bartókot mutatta meg, az érett hangjának megtalálása előtti időkből.

Kovács János vezényletével a Rádiózenekar jól felkészítve szólaltatta meg a három kompozíciót. Bartók Kossuth-szimfóniájában az együttes színgazdag játéka érzékeltette a partitúra ábrázoló és elbeszélő jellegét, a straussi hatást, amely ugyanakkor német mivolta ellenére nagyon is magyar(os) zenei idiómán átszűrve érvényesül. Fordulatos volt az előadás, világossá tette a mű történésekben gazdag folyamatának tagoltságát, s a program előre haladtával változó hangulatok és érzelmek sokféleségét: a hazafias felbuzdulást, a küzdelmet, a bukás csendjét.

Debussy operajelenetében felfigyelhettünk a zenekari színek érzékeny kikeverésére, az árnyalatok sokféleségére és a pasztelltónusok uralkodó szerepére, a folthatás jelentőségére. Pasztircsák Polina (Mélisande), Kovácsházi István (Pelléas) és Kovács István (Golaud) hozzájárulását egységesen magas színvonalúnak éreztem, nem is vélném igazságosnak, ha bármelyiket is kiemelném a három teljesítmény közül. Valamennyiük szólamformálásában lényegesnek éreztem a vokális kidolgozottság mellett a stílus birtoklását, a mű mitikus-misztériumjellegű vonásainak érvényesítését, a képlékeny deklamációt és az énekszólamok harmonikus beleolvadását a zenekari textúrába. Ugyanakkor a szövegmondást nem mindig éreztem eléggé plasztikusnak, ez is jelezte, hogy a szöveges zenékben leggyakrabban előforduló négy nyugati nyelv (olasz, német, angol, francia) közül alighanem még mindig a francia az, amely a magyar hangverseny- és operakultúra múltjával összefüggésben a legtávolabb áll attól, hogy otthonos terület legyen a magyar énekes-társadalom számára.

Strauss szimfonikus költeményében, mint jó előadásokban mindig, érvényesült a formátum, a hangszerelés pazar gazdagsága, a sok kiváló egyéni teljesítmény – amelyek közül mindenképpen ki kell emelnünk a rendkívül fontos és remekül kivitelezett koncertmesteri hegedűszólót, Nathan Giem teljesítményét –, és persze az a sajátos hangulati és kifejezésmódbeli komplexitás, amely a mű törekvéseihez híven párhuzamosan juttatja érvényre a Heldenleben heroizmusát és (ön)iróniáját; azt a törekvést, amelynek szellemében a szimfonikus önarckép alkotója pátosszal mutatja fel önnön nagyságát – és humorral önmaga, illetve környezete gyarlóságait. Kovács János megteremtette a forma nagy ívét, vezénylésének volt lendülete, a zenekar pedig híven követte instrukcióit, ihletett és igényesen kidolgozott előadásban szólaltatva meg Richard Strauss Bartókra is nagy hatást gyakorló szimfonikus költeményét, a Hősi életet. (Csengery Kristóf – A kritika a revizoronline internetes portálon jelent meg először.)

Megosztás