Miskolci Szimfonikus Zenekar 2017. december 3. – Budapesti Olasz Kultúrintézet, Sala Giuseppe Verdi

0
151

A Miskolci Szimfonikus Zenekar az idei évadban két hangversenyből álló bérletet hirdetett meg a Budapesti Olasz Kultúrintézetben, délután négy órától. A hagyományoshoz képest a korai kezdésnek több pozitív oldala is van: kellemes dolog a vasárnap délutánt zenehallgatással tölteni, nem kell későn hazamenni (ami télen, a mostani közlekedési viszonyoknál amúgy sem könnyű dolog), és – igazat adva a mögöttem ülő hölgynek – a vidéki zenekar hazautazása sem éjszakába nyúló. Talán az előbbi kettőnek, de az ígéretes műsornak és a Miskolciak hírnevének is köszönhető, hogy az együttes teltházas koncertet adott, melyet a százhúsz esztendeje elhunyt Johannes Brahms emlékének szenteltek.

A Brahms-műsor meghirdetése azért is dicséretes, mert a hazai zenei évfordulók (elsősorban a Kodály-, kevésbé a Dohnányi- és a Lajtha-megemlékezések) mellett mintha kevesebb figyelem irányult volna hangversenyéletünkben a késő romantikus mester felé, akinek pedig sok magyar kötődése ismert. Számos magyaros témájú műve mellett például szoros barátság fűzte magyar hegedűművészekhez, többek között Reményi Edéhez, akivel kölcsönösen nagyra becsülték egymás művészetét. Reményi, aki – talán kevéssé köztudott – Miskolcon látta meg a napvilágot, 1851-52-ben több koncertkörútjára is elvitte zongorakísérőnek az akkor még névtelen, fiatal hamburgi muzsikust.

A délután programja a hagyományos nyitány-versenymű-szimfónia mintát követte: a Tragikus nyitányt (op. 81 – 1880) Robert Schumann a-moll zongoraversenye (op. 54 – 1845) követte, majd a második részt Brahms g-moll zongoranégyesének (op. 25 – 1861) Arnold Schönberg által készített nagyzenekari átirata töltötte ki, amely – bár eredetileg kamaraműnek született – ebben a formában egy „új Brahms-szimfónia” hatását keltette.

A Gál Tamás-vezette zenekar kezdetben vegyes teljesítményt nyújtott. Mintha elfogódottak lettek volna a koncert kezdetén, netán fáradtak, vagy talán nem jutott elég próba a nyitány kidolgozására. Legalább is ez utóbbit sugallta, hogy senki nem nézett a karmesterre, mindenki belemélyedt a kottába, volt, aki még a lábával is ütemezett, mintha egy-egy bonyolultabb ritmust kontrollált volna. Emiatt tűntek bátortalannak az indítások, olykor pedig hamis intonáció is becsúszott. Az utóbbi évek kitűnő Dohnányi- és Weiner-lemezeit jegyző együttest hallgatva végig az volt az érzésem, hogy ez a zenekar sokat többet tud annál, mint amit a Tragikus nyitányban felmutatott.

A Schumann-versenymű méltán került be egy Brahms-évfordulós programba, hiszen szerzője már a kezdetektől mentora, barátja, legfőbb támogatója volt Brahmsnak. A szólót ezúttal Leon Bernsdorf, a 2016-os Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny 3. helyezettje játszotta. Kissé szerencsétlen volt a teremelrendezés, mert az első sorban ülő hölgy szó szerint csupán karnyújtásnyira ült a szólistától. Talán ez (a látvány ahhoz hasonlított, mintha zongoraórán lettünk volna, ahol a kiváló növendék játszik tanárának), vagy pedig a még csak húszas éveiben járó művész rutinjának hiánya okozta, hogy az első két tétel csupán a zenei szöveg hibátlan felmondásaként hatott. Minden a helyén volt – tökéletesen kidolgozott futamoknak örülhettünk, jól eltalált tempókat hallottunk, a billentés érzékenységére sem panaszkodhattunk –, ám a romantika egyik legszenvedélyesebb versenyművénél ez kevés. A várva-várt felszabadultság a 3. tételre érkezett el. A szólista végre elhitte, hogy „megvan” ez a fellépés, végre szívvel-lélekkel játszott, mozdulataiban is sokkal lazábbá vált a zárótételre. A zongora ihletett párbeszédei váltakoztak a zenekari hangszerekkel és bensőségessé vált a hangvétel. A mű utolsó pár oldalának megszólaltatása pedig olyan szépre sikeredett, hogy a közönség soraiban volt, aki megkönnyezte. Ez a pár perc bebizonyította, hogy Bernsdorf méltán lett díjazottja a tavalyi rangos budapesti zongoraversenynek: kivételesen tehetséges és érzékeny művész, akinek „csupán” színpadi rutint kell szereznie. A zenekar kiválóan kísért. A kamarazenei megnyilvánulások különösen szépre sikerültek: az 1. tétel oboa-zongora, és klarinét-zongora párbeszédei megmutatták a melódiákban rejlő izzó érzelmeket, melyekkel Schumann örök emléket állított zongoraművész feleségének, Claranak.

A szünet után mintha egy másik zenekar lépett volna színpadra. Bár itt is hiányoltam, hogy kevesen követik a karmester mozdulatait, ám a hangzás ezt nem sínylette meg és számos részletszépséggel ajándékoztak meg a muzsikusok. Schönberg – az egykori legendás zeneszerzéstanár – mesterien értett a zenekari színek kikeveréséhez és számos szép szólóval ajándékozta meg a zenészeket, ők pedig a hallgatóságot. Ismét remekelt az első oboista és a klarinétos, akikhez immár az első fuvolista, az első csellista és a koncertmester is csatlakozott.  Remek karakterek szólaltak meg, hol lendülettel, máskor pátosszal, olykor indulószerűen vagy kirobbanó energiával. Kétségkívül az utolsó – a Rondo alla Zingarese – tétel sikerült a legjobban: lelkes volt, tele energiával. Gál Tamás minden mozdulatán látszott a művek iránti elhivatottság, ahol egyénisége, szakmai tapasztalata, zenei intelligenciája mind egy cél szolgálatában állt: hogy lelkesítse muzsikusait, és mind hívebben tolmácsolja a szerző szándékát. Karmester és zenekar ugyan még az elején tart a közös munkának, de – ahogy ez a koncert is megmutatta – jó irányban haladnak. (Kovács Ilona)

Megosztás