Gödöllői Szimfonikus Zenekar – 2017. szeptember 8.

0
264

Gödöllői Királyi Kastély – Lovarda

Tudomásom szerint a Zenekarnak szándékában állt kritikust küldeni a GödöllŐsz elnevezésű fesztivál nyitóeseményére, Verdi Requiemjének megszólaltatására. Az eredetileg felkért recenzens azonban egy félreértés következtében nem jutott el a hangversenyre. Ekkor kérdezett meg a főszerkesztő, meghallgatnám-e utólag a koncert felvételét, hogy ha már a lap nem jelentethet meg helyszíni beszámolót, legalább ily módon sikerüljön értékelést közölni a produkcióról. Örömmel mondtam igent: őszintén érdekelnek a vidéki szimfonikus zenekarok, tevékenységüket – mint mindenki, aki felelősen gondolkodik a magyar zeneéletről – elsőrendűen fontosnak vélem az ország kultúrája szempontjából. A gödöllői együttes muzsikálásával mindeddig nem találkoztam – most tehát alkalom kínálkozott a pótlásra.

A Gödöllői Szimfonikus Zenekar éppen abban az évben kezdte munkáját, amikor e sorok írója: 1981-ben. Ironikus véletlen, hogy harminchat éve egy évadon át jártam végig afféle kritikus-gyakornokként az összes „zenekartermő” vidéki várost, s írtam a Muzsikának és az Új Zenei Újságnak beszámolókat az összes vidéki szimfonikus együttes koncertjeiről (nagyon sokat tanultam ezekből a tapasztalatokból), még Dunaújvárosban is megfordultam – de Gödöllő sajnos akkor is kimaradt, nyilván azért, mert a zenekar az idő tájt lényegében csecsemőkorának időszakát élte. Most, mikor a kritika megírása előtt tájékozódtam, nagy elismeréssel olvastam, hogy a felnövekedett és hivatásossá vált együttes Horváth Gábor művészeti vezetésével milyen hasznos és nélkülözhetetlen kulturális missziót teljesít a város vonzáskörzetében, sőt az ország határain túlra is eljut. Koncertjeik kétharmada az ifjúság zenei nevelését szolgálja, ami, figyelembe véve a klasszikus zene közönségének vészjósló fogyását, elsőrendűen fontos mozzanat.

A mostani koncertet is Horváth Gábor vezényelte. Kiváló partnereket sikerült megnyernie a Verdi-Requiem megszólaltatásához: Miksch Adrienn (szoprán), Schöck Atala (alt), Balczó Péter (tenor) és Cser Krisztián (basszus) énekelte a szólókat, kórusként a Nemzeti Énekkar működött közre (karigazgató: Somos Csaba). A Requiem Andante bevezetése puha pianókkal indult, a kórus lágy tónussal és bensőségesen énekelt, a vonósok hajlékonyan kísértek. A Te decet himnus kórusszakasza ércesen és határozott ritmizálással felelt az előzményekre. A Verdi-Requiemben a Kyrie ad alkalmat a négy szólista bemutatkozására: valamennyien markáns szólamformálással tették le névjegyüket. Olyan tétel esetében, mint a Dies irae, nagyon fontos a hallgató számára a helyszíni élmény, amely lehetővé teszi, hogy – mindjárt a tétel elején, de nem sokkal később, a Tuba mirumban még inkább – érzékelhesse a zenekari játék dinamikai kiteljesedését, a mű frenetikus térhatását. Felvételt hallgatva mindez aligha rekonstruálható, ám még a hangszórókon át is imponálónak éreztem a Gödöllőiek teljesítményét: a vonósok játékának lendületét és feszességét, a rézfúvók zengését és ritmikai tartását.

Igazságtalan volna, ha a négy szólista produkcióját rangsorolnám, hiszen velük kapcsolatban a legfontosabb mozzanat alighanem az, hogy esetükben sikerült egységes hangzásideált képviselő, homogén kvartettet összeállítani, amelynek tagjai között sem tudás, sem művészi felfogás dolgában nem mutatkozott áthidalhatatlan különbség. Mindez emlékezetes közös megmozdulásokat eredményezett. Példaként szinte találomra emelem ki a Recordare megindító szoprán-alt duettjét, ám mindjárt ezután következett az Ingemisco tenoráriája, majd a Confutatis basszusszólója – ezek is megragadó pillanatokat hoztak, nem könnyű tehát a választás. Hogy mégse mossam egybe a négy művész munkáját, hozzáteszem, hogy miközben mind a négy szólistától szuggesztív, személyes hangvételű és megszólító erejű megnyilvánulásoknak voltam tanúja, legerősebben talán Schöck Atala és Cser Krisztián szólamformálásának egyszerre átélt és kontrollált karaktere ragadott meg.

A Verdi-Requiem nemcsak nagy tuttikat és markáns szólista-megmozdulásokra alkalmas részleteket tartalmaz, de igényes megformálást követelő hangszerszólók sokaságát is felvonultatja. Ezek többségükben vállalható színvonalon, kulturáltan kidolgozva, méltó kifejezőerővel szólaltak meg – példaként említhetem többek közt a Quid sum miser obligát fagottszólamát. A kórus sokszínűen és sokárnyalatú dinamikával énekelt, a pianókban kifinomultan, de a nagy fortékat is bírva zengéssel. Természetesen számos részlet jelezte, hogy a Gödöllői Szimfonikus Zenekar vonóskara előtt még sok munka áll, van mit csiszolni, korrigálni, van hová fejlődni – ezt jelezte az Offertorium elejének bizonytalankodó intonációjú csellószólama, ugyanitt később (a signifer Sanctus Michael szövegszakasz előtt) ugyanerre figyelmeztettek a magas hegedűállások, de a Libera me fúgájában is feltűntek a vaskos hangzású rézfúvók. Mindazonáltal nem az apróbb szépséghibák számítanak, hanem a muzsikálásból áradó rokonszenves lelkesedés és a vonzó összhatás: Horváth Gábor lendületes, szuggesztív irányításával a zenekar és a hozzá csatlakozó kórus, valamint a szólistagárda élményt adó, érvényes előadást hozott létre – olyan produkciót, amely képet ad Verdi remekművéről, arra ösztönözve a koncertlátogatót, hogy máskor is keresse a találkozást ezzel az egyedülálló alkotással. (Csengery Kristóf)

Megosztás