Budafoki Dohnányi Zenekar – 2017. augusztus 31.

0
217

Pesti Vigadó

A Magyar Művészeti Akadémia évadnyitó hangversenyének műsorán Kodály Zoltán és Dubrovay László két-két kompozíciója szerepelt. Az ingyenesen látogatható (regisztrációhoz kötött) estnek sajátos atmoszférát adott a Pesti Vigadó „régi-új” Díszterme, rangját sejttette, hogy Juhász Judit volt a konferálás feladatát is ellátó háziasszonya. És nem utolsó sorban, Fekete György gondolatgazdag köszöntőjét követően, figyelmes közönség jutott a „régi-új” programnak – olyan hallgatóság, amelynek soraiban szép számmal foglaltak helyet a zenei élet (elsősorban az MMA tagjainak sorába tartozó) prominensei. Ez utóbbi szempont nem lehetett elhanyagolható az előadók számára sem, afféle megmérettetés érzetét is kelthette ez a szereplés.

A Galántai táncok gyakran szerepel hangversenyek műsorán – több hazai zenekar szinte repertoárdarabként tartja számon. Ám ez a tény ahhoz a hamis elképzeléshez vezet, hogy szinte „önjárónak” tekintik a művet, amit „úgyis tudnak”. Vagyis, a korábbi tapasztalatok emlékképeinek a birtokában, csökken a kottaolvasás igényessége, precizitása. Karmester és együttese (kiváltképp, ha állandó dirigensről van szó), a közös zenei elképzelés birtokában, szívesen hagyatkoznak egymásra, és nagy egyetértésben mintegy átismétlik a műről való elképzelésüket. Tehát, az kerül közönség elé, ami a mindenkori aktuális előadásra való aktív felkészülés kiindulópontja kellett volna, hogy legyen. Tehát, produkció helyett reprodukciót kínálnak, éspedig azért, mert hiányzik az előadókból az élmény! Amit a muzsikusok nem élnek meg, azt nem továbbíthatják (közvetíthetik) a hallgatóságnak. Kölcsönösen „átismételtük” tehát a táncfantáziát, anélkül, hogy bármi újat felfedezhetett volna magának bárki is. Tehát, a mű ismertsége ezúttal (is) az igénytelenség irányába vezette a karmestert és a zenekart, ami összefügghet azzal is, hogy esetleg a próbaidejét is megrövidítették (ismertségére való hivatkozással, s nem utolsó sorban, mert az igényesség az új műsorszámoknak jutott). Mindazonáltal volt néhány szépen sikerült részlete, a nagyforma arányai érvényre jutottak – csak épp a rácsodálkoz(tat)ás örömében nem lett részünk. Pedig a minőséghez (mármint a kompozíció minőségéhez) nem illik úgy hozzászokni, hogy pusztán elkönyveljük – ahhoz igyekezni kell minden egyes megszólaltatásakor méltónak lenni!

A hangverseny második műsorszáma régóta aktuális törlesztés. 1981-ben komponálta I. (elektronikus) zongoraversenyét Dubrovay László, s ebből mindezidáig kizárólag lemezfelvétel készült, a hangversenytermi bemutatóra 36 évig kellett várni. Jókor jött utána a szünet, hogy álmélkodjunk ezen. Mert egyszerűen nehéz elképzelni, hogy egy többféle szempontból is érdekes, figyelemre méltó műnek ilyen mostoha sors jusson, miközben a szerző megannyi nagy apparátusra szánt darabja is megtalálta az utat a zenekarokhoz és a közönséghez. A hallgatónak inkább csak kuriózumot jelent, hogy – miként a nyomtatott műsorból kiderült – „ez az első elektronikus zongoraverseny, amelyben a zongora hangját a szintetizátor megváltoztatja, így egy akusztikai térben hallható a zongora modulált hangja és a zenekar”. Ezen az esten a szintetizátornál maga a szerző foglalt helyet, a rendkívül igényes szólót Balázs János játszotta, aki az utóbbi években anyanyelvi jártasságra tett szert Dubrovay László zenéjében, több művének többszöri előadójaként. Érdekes és izgalmas ez a zongoraverseny, megannyi érdekes hangszín köti le a figyelmet, miközben a harmóniavilág biztosítja, hogy első hallásra is könnyen tájékozódhassunk mindhárom tételben. Hagyomány és újítás kettőssége él együtt, éspedig nem is csak egyidejűleg, hanem egymást áthatva – és közben jut idő a szólista-teljesítmény elismerésére is. Tegyük hozzá, Balázs János, a versenymű-játszás hagyományához (bevett szokásához) híven, kotta nélkül játszotta, csakúgy, mint szünet után Dubrovay III. zongoraversenyét. Ez utóbbi 2010-ben készült, Liszt születésének 200. évfordulónak tiszteletére, a liszti, egy tételbe sűrített (ám a nagy szonátaformán belül világosan felismerhető tétel-típus karakterekkel) versenymű modelljét követve. Ez a versenymű annyiból hálásabb feladat a szólistának, hogy briliáns technikájának csillogtatására „igazi” zongorahangon nyílik lehetősége. Nem vitás, ezúttal a jubileumi alkalom olyan kompozíciót hívott életre, amely kétségtelenné teszi, hogy Liszt valóban fontos a zeneszerző Dubrovay számára, és azt is, hogy zongoristaként maga is avatott előadója lehetett a virtuóz Liszt-daraboknak. A „hangszerszerűség” szinte kihallható a zongoraszólamból! Versenymű ez a javából, erőpróba a szólistának – és igényességet követel a kísérőegyüttestől is. Hollerung Gábor vezényletével a Budafoki Dohnányi Zenekar remekül helytállt – igaz, élmény lehetett játszani ezt a művet is, amelynek értő megszólaltatása a Liszt-művekben való jártasságot feltételezi. Megérdemelt siker koronázta mindkét mű előadását.

A záró műsorszámnak, Kodálytól a Háry János-szvitnek az élményekbe kissé belefáradt hallgatóság jutott. A hat zsáner-tétel azonban nem tévesztette el a hatását, a frappáns hangszerelés, a zenekari játékosok kisebb-nagyobb szólista-lehetőségei inspirálóan hatottak a muzsikusokra. S hogy fáradhatatlannak bizonyultak a különböző kihívások szakadatlan sorában, minden bizonnyal oroszlánrésze van Hollerung Gábor zenekarnevelő tevékenységének, amibe beletartozik a műfajilag is, stilárisan is változatos repertoár kialakítása. (Fittler Katalin)

Megosztás