Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó

2017. szeptember 20.

Opera - némafilmes hangulattal


„Ez a zene örökérvényű…”


Különleges produkciót láthattak azok, akik 2017. február 18-án a MÜPA-ba látogattak, ugyanis Káel Csaba rendezésében Rossini A sevillai borbély című darabja egészen újszerű megvilágításba helyeződött, és mind vizuálisan mind az operajátszás tekintetében kivételes előadás született.

Miért éppen A sevillai borbélyra esett a választása?
Főképpen azért, mert ez az egyik kedvenc operám. Eleve nagyon szeretem az alapjául szolgáló Beaumarchais történetet, amely láthatóan nem csupán Mozart, de Rossini számára is tökéletes inspiráció volt. Nagyon szerethetőnek találom a figurákat, bravúros a zenei karakterábrázolás, és magával ragadó az a humor, amit Rossini képvisel. Az elmúlt évben volt a mű ősbemutatójának 200. évfordulója, többek között ennek apropóján mutattuk be az előadást Szombathelyen majd a Tokaji Fesztiválkatlanban, most pedig a Müpában, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

Miben változott az előadás az előző két megjelenéshez képest?

Szendrényi Évával, a darab díszlettervezőjével tulajdonképpen már a legelejétől úgy terveztük – ahogy már a korábbi előadásainkat, például a Don Pasqualet is –, hogy a díszlet alkalmas legyen arra, hogy minél több helyszínen megjelenhessen a produkció, legyen az akár szabadtér, akár előadóterem, akár a Magyar Állami Operaház, akár a Müpa. Amiben komolyabb változás történt, az a szereposztás. A szombathelyi és a tokaji előadáson kiváló magyar gárdával dolgoztunk, de ebből végül csak Megyesi Schwartz Lúcia és Böjte Sándor maradt meg, a többi szerepben neves olasz és amerikai énekesek láthatók, hallhatók. René Barbera korunk egyik legkiválóbb bel canto tenorja, Bruno de Simone pedig a régi nagy olasz iskola egyik – reményeim szerint korántsem utolsó – mohikánja. Ez az iskola a commedia dell’ arte hagyományait ápolja, én a Scala kapcsán ismerem jól e korszakot, ahol utolsó nagy periódusában még Claudio Abbado volt a fő zeneigazgató és olyan nevekkel dolgozott, mint Paolo Montarsolo. Jean-Pierre Ponelle is sok-sok produkciót megfilmesített és televízióra alkalmazott ebből a korból, többek között A sevillai borbélyt is. Hozzá kell tennem, hogy a magyar tehetségeinknek is nagyon jót tett, hogy világsztárokkal léphettek egy színpadra, öröm volt látni, hogyan működik együtt, hogyan motiválja és segíti egymást ez a nemzetközi csapat, Cser Krisztiánt, kitűnő basszistánkat és Balga Gabriella Berta-alakítását is elismerően fogadta a szakma és a közönség.

Tim Burton, némafilm és német expresszionizmus, ezek a hívószavak jellemezték az előadás beharangozóját, mit gondol ezekről a címkékről és mit keres a némafilm az operában?
Alapvetően filmes vagyok, tehát a film, mint műfaj, mindig kísért. A commedia dell’arte ráadásul nagy hatással volt a némafilmekre, hiszen a hangsúly a túlzó gesztusokra, expresszív mimikára helyeződött, ez a játékstílus pedig nagyon illik Rossini operájához. Az ötlet innen érkezett, és maga a játékhely is egy korabeli filmes stúdióra emlékeztet - ebben a különleges környezetben mozgattuk a szereplőinket. Sok operaénekes használja egyébként ezt a sajátos, túlzó játékmódot, olykor karikatúra-szerű gesztus- és mimikavilágot, általában inkább azt kell kérni tőlük, hogy vegyenek vissza belőle, de most kivételesen az volt az instrukcióm, hogy még, még és még! A tökéletes arányok megtalálása persze kulcsfontosságú ilyenkor: a kamerák által megmutatott és elrejtett pillanatok különleges ritmust diktáltak, hiszen a totáloknak köszönhetően szó szerint felnagyíthattunk egy-egy pillanatot, rezdülést, ezzel finoman irányítva a néző figyelmét, ellenpontozva vagy kiemelve Rossini művének megkapó humorát és báját. A háttér-megoldást is korabeli színfalakból lestük el: régen ezt úgy oldották meg, hogy nagy tekercsekre festették a tájképeket, szobabelsőket és ezeket a szín változásakor továbbtekerték. Mi is ezt vettük alapul, csak éppen a modern technika eszközeivel teremtettük meg a - vetített - hátteret és oldottuk meg a cseréket. A korabeli kamera és kellék-makettek megidézték ezt a nosztalgikus, régi stúdióhangulatot, a kivetített filmrészletek pedig a szépia árnyalattal és a karcos hatással segítették az atmoszférateremtést.  A kameráknak köszönhetően kivételes hatást érhettünk el a filmidő és a valós idő találkozásával.

Mi lesz az előadás sorsa?
Ez egy nagy kérdés, hiszen ahogy az eddigi bemutatók helyszínei sem, úgy a Müpa sem repertoárszínházként működik, de természetesen azért vannak további lehetőségek a továbbjátszásra. A hármas koprodukció azért is volt jó konstrukció az előadás létrehozásához, mert így az ország keleti, nyugati felén és most már itt, a fővárosban is hallhatták ezt a remek Rossini operát. Ráadásul Hollerung Gáborral, régi barátként is nagyon jó volt együtt dolgozni, élveztük a közös munkát, és a Budafoki Dohnányi Zenekar is nagyon sokat adott az előadáshoz. Németh Anikó jelmezei pedig, aki rengeteg némafilmet végigtanulmányozott a produkció kedvéért, elképesztően sikerültek.

Ma már nem meglepő, hogy összművészeti projektek, sokszínű, eklektikus előadások láthatóak lépten nyomon, mégis hallhatunk olyan hangokat is, hogy mindez elvesz magából az operából, mit gondol ön erről, mit üzen egy ilyen előadás?
Azt üzeni a hagyományos színháznak, hogy a karakterek minél precízebb megfogalmazásának, a konfliktusok erős és pontos bemutatásának, a jó játéknak nincs ellenfele, ez a színjátszás legelemibb alapja. És hogy hogyan sikerül elérnünk, hogy az énekesek kiemelkedően játsszanak színészileg is? Sok próbával – bár a próbaidőszak sajnos nem volt túl hosszú –, és közös gondolkodással, hiszen a művészek tényleg bevonódtak az alkotói folyamatba, azonosultak a vízióval és a karakterekkel. Természetesen mindez nemcsak a rendezésnek, hanem Rossini kivételes zenéjének is köszönhető. Bár a történetet mindenki ezerszer látta-hallotta már, így nem hat a meglepetés erejével, de ez a zene örökérvényű és csodálatos, és a némafilmes hangulatnak köszönhetően pedig olyan különleges karakterek születhettek, mint Megyesi Schwartz Lúcia Rosina-ja, akinek a játéka hatalmas élmény volt, hiszen tökéletesen sajátította el a némafilm szereplők mimikáját. A látvány és a tér tekintetében egyértelmű volt, hogy elemeljük a valós helyszíntől: nem akartuk, hogy egy valósághű Sevilla köszönjön vissza, nem kisrealista szituációba akartuk helyezni a darabot. Azt szerettük volna, ha érzi a közönség, hogy ez díszlet, játék, illúzió.
A sevillai borbély egy igazi, helyenként árnyalt és fanyar, helyenként szókimondó és harsány humorral átszőtt opera buffa, amiben a jellem- és helyzetkomikum egyaránt pompásan élvezhető - ez a sajátos humor meghatározza az előadás sodró ritmusát és pontosan ebben van a zsenialitása, ezt kell élménnyé tenni a közönségnek, mi is ezt szerettük volna megmutatni. Itt is áll Karinthy híres mondása: „Humorban nem ismerek tréfát!”; az emberek mára leszoktak arról, hogy az operában nevessenek, pedig ez egy vígopera!
(Szekeres Nikoletta)


 
 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!