Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
MÁV Szimfonikus Zenekar - június 29.

MÁV Szimfonikus Zenekar - június 29.

Különös déja vu érzés fogott el, amikor kézbe kaptam a hangverseny műsorismertetőjét. Már kivitelében is emlékeztetett egy korábbi, ugyancsak japán-magyar barátság koncertjének programfüzetére. A műsor legrangosabb műsorszáma is egyezett a 2012 szeptemberében, ugyancsak a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében megtartott rendezvényével: Beethoven IX. szimfóniája, a MÁV Szimfonikus Zenekarral és (magyar erőkkel megtámogatott) japán kórussal. Az akkori estnek is volt szomorú aktualitása, az előző évi földrengés és a cunami, az idén pedig a legutóbbi földrengés károsultjai javára hirdették meg a jótékonysági hangversenyt. A dirigens mindkét esetben ugyanaz, a karmester-zeneszerző (vagy zeneszerző-karmester?) Hiramitsu Tamotsu. A július 29-i hangverseny első részében két rövid kompozícióját ismerhettük meg (Szülőföld és Álomsétány). Hogy miért épp Nicolai operájának, A windsori víg nőknek a nyitánya került a műsor elejére, annak okát a dirigens ízlésében kereshetjük. Az európai füllel zenei köznyelvnek ható fordulatokban bővelkedő darabjai arról árulkodnak, hogy szívesen sorjáztat különböző karakterű dallamokat egymás után (ha nem is valamiféle komplex drámai összeütközések színteréül). A különbözőséget pedig szívesen ragadja meg az apparátus részleges megváltoztatásával – a szimfonikus zenekar, mint apparátus ehhez kimeríthetetlen hangszín-lehetőségek tárházának bizonyulhat. Tamotsu az evidens-plasztikus váltásoknál maradt, időnként artikulációval is hozzásegítve a hallgatnivaló változatosságához. Ízlésének erre az új műveket is könnyen befogadható szintjére vall a ráadásszám (az Örömóda után!): japán szövegű vegyeskari kétstrófás feldolgozása (megszövegesítése Dvořák Újvilág-szimfóniájából a II. tétel fülbemászó dallamának).

A bérleten kívüli rendezvény további hallgatókhoz volt hivatott eljuttatni Beethoven remekét (a hallgatóság egy részének „rutintalanságáról” árulkodott, hogy mind az I., mind pedig a II. tétel után tapsoltak – amit ezúttal aligha lehetett volna a spontán tetszésnyilvánítás szándékával menteni-indokolni. Bizonyos szempontból nagyobb felelősség olyanoknak játszani, akiket még nem vont bűvkörébe a „komolyzene” – egy kompozícióval való első találkozás akár életre szólóan is meghatározhatja valamely hallgatónak a későbbi ízlését, hallgatnivalót-kereső aktivitását. Nos, nem tudom, mit érezhetett, aki most élte végig először élő előadásban Beethoven Kilencedikjét. Nem szeretnék senkit oly módon lebecsülni, hogy neki valónak tartom ezt az előadást! A gyakran (felvételekről megannyi kiváló előadásban) hallható mű mindig kihívás kell, hogy legyen az előadóknak, kiváltképp a legnagyobb felelősséggel rendelkező dirigensnek. Az általa (1998-ban) megalapított Wien-Gifu Kórus rendszeresen részt vesz a zárótétel előadásában, s a maga részéről azzal a biztonsággal énekelt, hogy repertoárdarab reprodukálása a feladat. Ezt a hozzáállást a karmester is sugallta, aki inkább intellektuális meggondolásból választotta állandó, évenként újra előadott műsorszámnak ezt a művet, semmint azért, mert a monumentális hangzó építmény mind teljesebb visszaadása a célja. Ilyen felszínes műismeret talán elégséges lehet a japán közönségnek, amikor először találkozik az európai zeneművészet korszakos jelentőségű alkotásával, de ilyen igénytelen reprodukcióként tárni európai közönség elé – több, mint ami megengedhető akár a legmelegebb barátság keretében. Pedig a kórus életét ismertető szövegből kiderül, hol mindenhol működött közre e mű fináléjában (most pedig a Gerenday Ágnes vezette Budapesti Ifjúsági Kórus is erősítette őket)! Hiramitsu Tamotsu megrekedt a partitúra kottaképénél, lelkiismeretesen követte a beírt előadási utasításokat, s a MÁV Szimfonikus Zenekar vonóskara híven igyekezett visszaadni a szólamokat – de központi irányítás nélkül ilyen méretű nagyformákat zenekari játékosok aligha hozhatnak létre. Hiramitsu Tamotsu irányítása legfeljebb olyan zenekari játékosok számára lett volna elfogadható, akiknek a szólamuk lejátszásához, annak értelmezéséhez van szükségük segítségre. Nem mintha a dirigens jeleskedett volna a „beintésekkel” – szerencsére ez nem jelentett problémát a zenekar rutinos játékosai számára.
További problémát jelentett, hogy a két japán női szólista alkalmatlannak bizonyult arra, hogy betöltse azt a szerepet, amelyet nekik szánt a szerző. Ohmura Eri mintha nem tudta volna, hogy milyen érzelmi töltése van annak, amit énekelnie kell – Ban Kazuko hangvolumenének erős lehatároltságáról pedig már a rövid japán tételben is meggyőződhettünk. A kvartett további tagjaként Fekete Attila és Palerdi András aligha tehetett valamit is a hangzás kiegyensúlyozásáért.
Frappáns megoldásnak tűnt, hogy a szólisták csak az utolsó pillanatban lépjenek színre; de hogy Palerdi „útközben” kezdje exponált szólamát, az megintcsak a mű szelleme ellen való gesztus volt.
Beethoven zenéjét nem lehet nem szeretni. Megragadja hallgatóságát, s nem engedi – még akkor is, ha csupán felszínében gyönyörködhetünk, kevéssé avatott tolmácsolásban. (Fittler Katalin)

 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!