Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Liszt Ferenc a jövő zenésze

forrás: Mozgó Világ

Csengery Kristóf írása (részlet, a szerző engedélyével)

Ha megkockáztatjuk azt az állítást, mely szerint a 18. századi zene három alapműfaja a szonáta, a vonósnégyes és a szimfónia, akkor a gondolatmenetet folytatva hozzátehetjük: ugyanezt a funkciót a 19. században a dal, a szimfonikus költemény és a zenedráma tölti be. A szembeállítás plasztikusan érzékelteti, hogy az előbbi korszak milyen eredendően az elvont logikájú abszolút zenei formák talaján állt, s hogy vele ellentétben az utóbbi milyen döntően a zenén kívüli – irodalmi – hatások alatt bontakozott ki. Ezt mutatja uralkodó stílusirányzatának neve is: romantika = regényesség. Ellenvetésként fogalmazhatná meg valaki, hogy a három alapműfajnak nevezett 19. századi műforma közül csak kettő, a dal és a zenedráma él szimbiózisban a szóval s általában a fogalmi gondolkodással, de ez nem igaz: a szimfonikus költemény egyfelől valóban szimfonikus, másfelől azonban költemény, s utóbbi minősége éppen azt jelenti, hogy olyan zenekari művel van dolgunk, melynek jelentéséhez s annak megértéséhez a szerzői szándék által vállaltan szükséges a szóbeli magyarázat, a program.
 
A dalt, ha úgy tetszik, a művészettel foglalkozó emberiség őskorától örökölte a romantika: a primitív népek is énekelnek. A zenedrámát Richard Wagner találta fel, pontosabban ő fejlesztette ki az opera konvencióinak megszüntetése-átformálása útján. De ki a szimfonikus költemény atyja? Minden jel arra mutat, hogy Liszt Ferenc (1811–1886). Liszt életét három nagy korszakra szokás osztani: a pályakezdés úgynevezett „virtuóz éveire”, melyekben az ifjú és szép zongoristafenomén sikert sikerre halmozva járta Európát és tiporta a női szíveket, a középső, „weimari korszakra”, amely a megállapodást, elmélyülést, a valóban tervszerű kompozíciós munka kezdetének időszakát jelentette Liszt pályafutásában, végül a „Weimar–Róma–Pest háromszög” sarkai közti utazások éveire, melyeknek során Liszt egyrészt nagy hatású zongorapedagógusként fejtette ki tevékenységét, lelkes fiatalokat gyűjtve maga köré, másrészt a 20. századi modern zenei törekvések bámulatosan merész előfutáraként kibontakoztatta (kortársai által értetlenül fogadott, de leginkább észre sem vett) kései stílusát. A szimfonikus költemények a második, weimari periódusból származnak.
 
Mi a szimfonikus költemény jelentősége? Felszabadította a zenekari írásmód területén a gondolkodást, amelyet az 1850-es évekre már igencsak béklyóztak a 18. századi szimfóniaműfajtól örökölt kötöttségek: négytételesség, kötött tételrend (gyors szélső tételek, középütt lassú tétel és tánc), bizonyos formatípusok (szonátaforma, triós szerkezet, variáció, rondó) meghatározó jelenléte. A négytételes szimfónia helyett egytételes, tömör műtípust kínált, melynek logikáját a szabadon szárnyaló teremtő képzelet valamilyen külső tényező (egy vers, egy regény, egy hős életútja, egy történelmi esemény ábrázolása stb.) tagolódásához igazodva alakíthatja. És mindenekfelett: az ábrázoló szellemet, amely a romantikának mindig, minden műfajban oly fontos volt. Tegyünk hozzá még valamit: a szimfónia-műfaj mint kötött, megszilárdult (és az idők során megmerevedett) forma, alkalmas volt arra, hogy bizonyos akadémizmus találja meg benne a maga megnyilvánulásainak keretét. A szimfonikus költemény fejlődésének egyetlen szakaszában sem volt táptalaja doktriner gondolkodásnak, egyszerűen azért nem, mert az új műfajtól lényegét tekintve volt idegen minden formalizmus.
 
„Elvhű” muzsikusokat sem termelt ki az új műfaj: ezt mi sem mutatja meggyőzőbben, mint hogy néhány szimfonikusköltemény-szerző (Csajkovszkij, Smetana, Dvořák, Sibelius) szimfóniát vagy szimfóniákat is alkotott. Magától Liszt Ferenctől mindenfajta dogmatikus gondolkodás idegen volt: tudjuk, hogy sok nála fiatalabb komponistát pártfogolt, lelkesedve műveikért, és jellemző, hogy közöttük három olyan is akad (Borodin, Franck, Saint-Saëns), aki Liszt iránti csodálata ellenére is látott még fantáziát a szimfónia műfajában, s legalább egy jelentős, a koncerttermekben ma is nagy sikert arató szimfóniát komponált. (Sőt maga Liszt is írt két szimfóniának nevezett művet – Faust-szimfónia, Dante-szimfónia: ezek többtételes alkotások, de a programatikus gondolkodás meghatározó szerepet játszik bennük.) A szimfonikus költemény hatásának erejét bizonyítja, hogy Liszt után egy olyan szerző vált legfőbb művelőjévé, aki egyébiránt semmi másban sem volt a magyar mester követője, sőt alkata, habitusa nagyban különbözött az övétől: Richard Strauss.
 
A szimfonikus költemény tehát – a mindig mindenben teremtő szellemű Liszthez híven – nem rombolt, csak épített, nem vett el semmit a zene történetétől, csak adott. Ezt mutatja, hogy Liszt után még egész szimfónia-életművek születtek. Mindenekelőtt Brahmsé: Johannes Brahmsnak mind a négy szimfóniája már a liszti szimfonikusköltemény-műfaj megléte idején keletkezett. És ne feledkezzünk meg Anton Brucknerről, Gustav Mahlerről, majd nyomában a 20. század legnagyobb szimfóniaszerzőjéről, Dmitrij Sosztakovicsról. Hármuk közül kettőt, Mahlert és Sosztakovicsot azért is érdemes ebben az összefüggésben említeni, mert nagy jelentőségű szimfóniatermésük nemcsak a műfaj nem szűnő erejét, továbbélésre való képességét mutatja, hanem azt is, miként termékenyült meg a szimfónia a szimfonikus költemény által. Mahlernél és Sosztakovicsnál ugyanis rendkívül erős a szimfóniák hátterében munkáló narrativitás szerepe, márpedig ez a szimfonikus költemény újdonságai közül az egyik legfontosabb. A másik a szimfonikus költemény tematikus egysége, amely rendkívül koherens műveket eredményezett, a variációs elv és a tématranszformáció mint munkamódszer markáns jelenlétével.
 
A szimfonikus költemény műfajának megalkotása nagy tett volt a zenetörténetben, olyan elhatározó újítás, amely páratlan erővel hatott a zenekari zene komponálására, és paradigmaváltást hozott. Ehhez képest Liszt szimfonikus költeményei máig nem foglalták el a repertoárban az őket megillető helyet, bizonyos szempontból úgy tetszik, máig megmaradt olyan zeneszerzőnek, aki felfedezésre vár. Mert mit is játszanak ma Liszttől a hangversenytermekben? A virtuóz szólózongora-repertoárt, a versenyműveket, és örülhetünk, ha egy-két igényesebb előadó olykor válogat a Zarándokévek sorozataiból. A Krisztus-oratórium, Liszt életművének izgalmas kései termése, valamint a szimfonikus költemények tucatnyi remekműve máig a periférián tengődik.
 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!