Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
LISZT Ferenc (1811-1886) ÉS A ZENEKAR

LISZT  Ferenc (1811-1886) ÉS A ZENEKAR

Az Európa-szerte ünnepelt csodagyermek és ifjú virtuóz pályájának kezdete – akárcsak Paganinié vagy Chopiné – egyetlen hangszerhez kötődik. Liszt Ferenc azonban úgy érezte: ahhoz, amit ő akar kifejezni, kevés az egyetlen hangszer. Kezdetben a zongora lehetőségeit kitágítva, azon akarta megvalósítani mindazt, amire egy zenekar – színben, hangerőben – képes. De meg akarta tanulni a zenekarra komponálást is.

1830-ban egy ,,Forradalmi szimfóniá”-hoz készített vázlatokat.  1834-35-ben született első, kevéssel a vége előtt félbehagyott, meg is hangszerelt zongoraversenye, a De profundis. Az évtized végén (1839) már a későbbi A-dúr zongoraverseny első változatának hangszeres szólamaival is megpróbálkozott. Az 1840-ben elkészült, Átok (Malédiction) néven ismert korai zongoraversenyt s 1845-ben 1. Beethoven-kantátáját is önállóan hangszerelte. (Egy másik korai, 1839-ben komponált Esz-dúr zongoraversenyét csak a 20. század végén adták ki.) Olyan művek vol¬tak ezek, amelyekben a zongora, illetőleg a kórus anyaga köré kellett a  partitúra többi szólamát megírnia. 1843-ban kinevezték a weimari udvari zenekar élére. Ez, főként Weimarban való letelepedése (1848) után, lehetővé tette egyfelől, más mes¬terek műveinek betanításával, a zenekari technika elsajátítását, másfelől azt, hogy a gyakorlatban kipróbálhassa, hogyan „szól” az, amit maga írt, s az ellenőrzés alapján javíthassa, csiszolhassa munkáit.
Ennek ellenére 1854-ig nem instrumentált önállóan. 1848–1849-ben August Conradi (1821–1873), egy ügyesen hangszerelő, nem jelentős zeneszerző segítette partitúrái elkészítésében, 1849 telétől 1854-ig pedig egy Conradinál invenciózusabb muzsikus, Joachim Raff (1822–1882). Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy az ekkortájt keletkezett Liszt-¬műveket mások hangszerelték. Már Conradi is úgy dol¬gozott, hogy Liszt felvázolta, ő pedig megvalósította a Mester elképzeléseit; Raff inkább csak tanácsokat adott, és másolta a már elkészült partitúrákat. Liszt pedig, amint valóban beletanult a mesterségbe, átdolgozta, újra hang¬szerelte ezeket a munkáit. 1854 után már legfeljebb kivételképpen fordulhatott elő (például a hat, Doppler Ferenccel közösen kiadott Magyar rapszódia esetében), hogy Liszt nem önállóan készítette el művei hangszerelését.
Kompozícióin mindig sokat javított, csiszolt; zenekari partitúráira ez különösképpen érvényes: a művek keletkezésének, számos verziójának egész története van. Nemcsak megtanult zenekarra írni, hanem nagy hatású mestere lett a hangszerelésnek. Bartók Béla – Berlioz és Wagner mellett – a 19. század kiemelkedő hangszerelő újítójának nevezte. Beethoven, Weber, Meyerbeer nyomán új zenekari színeket kevert ki; sokat tanult Berlioztól és Wagnertól, de megtalálta azt az egyéni zenekari hangzást, amely a maga zenéjéhez leginkább illett. Igaz, a mai hallgató a tuttikat (főként a réz- és ütőeffektusokat) néhol túlságosan harsánynak, helyenként valósággal bombasztikusnak érzi, másutt hegedű- vagy hárfafutamokat talál kissé édeskésnek, vagy az egész zenekart kissé külsőségesen csillogónak: de Liszt zenekara sohasem „vastag” abban az értelemben, amelyben nem egy kortársáé. Nem duplázza feleslegesen a szólamokat, műveiben bőséggel találhatók kis hangszercsoportok (főként a fafúvók, köztük a jellegzetesen „nagyromantikus” angolkürt és basszusklarinét); finom, kamarazeneszerű részletei pedig századunk nagy hangszerelő művé¬szeinek szolgáltak mintául.
Liszt számára a zene nem öncél. Egészében, valamennyi összetevőjével együtt a kifejezendő eszméket szolgálja. Ebben az értelemben kell felfognunk szimfonikus stílusát is, mint amelynek eszközei, újításai az esz-mék kifejezésére hivatott zenei nyelvet gazdagítják.
Szimfonikus zenekart Liszt Ferenc három műfajban alkalmazott:

1)    Zenekari művek
2)     Versenyművek
3)    Vallásos, világi és egyházi művek énekhangokra és zenekarra

Liszt – Hector Berliozzal együtt – az úgynevezett programzene megteremtője, vagyis szimfonikus zenekari kompozícióinak és zongora-oeuvre-jének legnagyobb része valamilyen külső – irodalmi, képzőművészeti vagy természet-élmény – inspiráló elem hatására keletkezett. Ám mindig hangsúlyozta, hogy zenéjével nem illusztrálni akarja ezeket az ihlető élményeket, hanem hangulataikat, esetenként szereplőik jellemrajzát kívánja visszaadni zenéjével. Zenekarra írt művei ugyanakkor önarcképei is a romantikus komponistának. Többnyire kevés, inkább gesztus jellegű mint dallamos, zenei szövésre alkalmas témával dolgozik, ezeknek azonban gazdag variációit alkalmazza, és alapkarakterüket is képes megváltoztatni. Ez a lényege a Liszt nevéhez fűződő, úgynevezett monotematikus szerkesztésmódnak, amellyel a zeneszerző megteremti a művek egységes és ugyanakkor változatos voltát.
Az ő találmánya az egy tételes „szimfonikus költemény” műfaja, amely sok követőjének szolgált mintaképül. Élete delelőjén, Weimarban, az 1850-es években 12 szimfonikus költeményt komponált: Amit a hegyen hallani – Tasso – Les Préludes – Orpheusz – Prométheusz – Mazeppa – Ünnepi hangok – Hősi
sirató – Hungaria – Hamlet – Hunok csatája  - Az ideálok. Ezekhez csatlakozott élete legvégén, 1881-82-ben még A bölcsőtől a sírig.
A zenekar színeivel, eszközeivel  megkapó lélektani ábrázolást és valósággal filmszerű víziót is varázsoló szimfonikus költemény az 1860-ban keletkezett Két epizód Lenau Faustjából első darabja, Az éjszakai menet is. Nem kevésbé a második darab, a kocsmai jelenet: a hangoló falusi muzsikusok, a hegedülő Sátán segítségével a parasztmenyasszonyt epekedő fuvola csalogány-trillákkal elcsábító Faust  zenei ábrázolása - ismertebb nevén az 1. Mefisztó-keringő.
A két nagy szimfóniában, a Faustban és a Dantéban  szintén megcsodálhatjuk Liszt egyéni és kifejező hangszerelési fantáziáját. Ismeretes, hogy a Faust-szimfóniában azt a formai és egyben jelentésbeli bravúrt valósította meg, hogy a Mefisztó-tételben Faust eltorzított motívumaival dolgozik (akárcsak majd Bartók a 2. Hegedűversenyben), ezáltal kifejezi az ember kétarcúságát: azt, hogy mindnyájunkban lakozik egy jó és egy gonosz szellem.  Az egyetlen nem-én figura a mű középső tételében (és a záró kórusban) jelenik meg: ez Margit, az örök, tiszta nő; alakját a zeneszerző különösen gyengéd, finom hangszereléssel (először bensőséges, brácsa kísérte oboa-dallammal) mintázta meg.
A Dante-szimfónia zseniális hangszerelési megoldásaiból itt csak a pokol kapujának (Lasciate ogni speranza) félelmetes, harsonákkal, tubákkal, mélyvonósokkal, hátborzongató timpani-morajlásokkal való megjelenítésére -   a  lírai Francesca és Paolo epizód fájdalmas basszusklarinét recitativójára  (Nessun maggior dolore che ricordarsi del tempo felice nella miseria), e formai rész lágy kürttel, hárfával, finom fafúvós csoportokkal  való érzékeltetésére - illetve a Purgatórium tétel  zsongó-álló felbontott vonós és hárfa akkordjai fölött megszólaló szép fafúvó-témára tudjuk   felhívni a figyelmet..
A négy népszerű, sokat játszott zongoraverseny (Esz-dúr, A-dúr, Magyar fantázia, Haláltánc) hangszerelési effektusai közül szeretnénk emlékeztetni az Esz-dúr koncert Scherzójának híres, triangulum kíséretes vonós pizzicatójára, valamint a Haláltáncban a szóló zongora ütőhangszerszerű felhasználására, az infernális hangulat szélsőségeinek hangszeres ábrázolására: a mély regiszterre, ütőkre, harsonára, tubára – és az ellenkező végletre: a piccolo alkalmazására, a fuvola sikolyaira, a zongora vijjogó glisszandóira.
Az énekhangokra és nagyzenekarra komponált Liszt-művek közül a vallási-egyházi művek a jelentősebbek. Miséi közül Liszt csak egyet komponált szimfonikus zenekarra: az Esztergomit.
A Szent Erzsébet legendája (1857-1862) című oratóriumban  különösen szépen és finoman hangszerelt részletek a főhősnőhöz, az ő motivikájához kapcsolódnak: így  a zenekari bevezetés, a rózsacsoda, az 5. kép zenekari közjátéka és Erzsébet szólói.
Liszt Ferenc fő műve, a  hatalmas, három részes Krisztus-oratórium (Karácsonyi oratórium – Vízkereszt után – Szenvedés és feltámadás, 1855-1867) különféle tételei változatos apparátust igényelnek: a szimfonikus zenekartól a puszta orgonakíséretig. Az I. rész Pastoraléi: a puha, olykor lebegő vonós hangzású 1., illetve a népies karakterű fafúvós színekben gazdag 4. tétel Liszt legszebb, legpoétikusabb zenekari tételeinek mondhatók.  A II. rész 9. tétele, „A csoda” pedig igazi, drámai Liszt-Ferenc-i programzene: a Genezáret taván kitörő félelmetes vihart és ijesztő hullámzást, a tanítványok félelmét, majd a Krisztus szavára történő csodálatos megnyugvást és természet fölötti fényt festi, a zenekar hangszereivel és a néhányszor megszólaló énekhangokkal.

Hamburger Klára
 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!