Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Kodály idejében természetes volt, hogy felülről diktálták ...

Interjú Dolinszky Miklóssal


-Ön hogyan találkozott a Kodály-módszerrel gyermekkorában?

- Aki idehaza végigjárta a zeneoktatás kálváriáját zeneiskolától Zeneakadémiáig, az tizenhét éven keresztül kapta a kodályi pedagógiát, akár tudott róla, akár nem. Ezek az elsődleges tapasztalatok sokáig meghatározóbbak voltak, mint amit később hozzáolvastam, és ez nem vált előnyére a Kodály-pedagógiáról való gondolkodásomnak. Most kezdem talán kiegyenlíteni – a személyes tapasztalat talán mégsem minden.

- Ez nem teljesen világos.

- Idő kellett ahhoz, hogy az iskolai énekórák lesújtó tapasztalatait háttérbe szorítva objektívebben, árnyaltabban és távlatosabban tekintsek a Kodály-pedagógiára.

- Nem zeneibe járt?

- Nem. A zenei általános iskolák hálózatát Kodály kifejezetten a koncertközönség utánpótlására, a passzív, de zeneileg művelt réteg  kitermelésére hozta létre, és ennek megfelelően kiemelt helyzetben volt. De az iskolák többsége csak mezei iskola volt, a tanárképzés szegényessége miatt nem is lehetett más. Meg kell mondjam, hogy néhány évtizede az iskolákban semmivel sem volt jobb a helyzet, mint ma. Akkor is az énekóra volt az oktatás mostohagyermeke, az első óra, ami elmaradhat, és az tanítási nap utolsó órája, amikor már senki nem figyel. Ne abszolutizáljuk a politikai rendszerek határait: mai oktatáspolitikában uralkodó korlátolt, technicista szemlélet a szocializmus kései korszakában már jelen volt.

- Akkor minek  köszönhetjük, hogy nem riadt el a további zenetanulástól és most egy zenetörténésszel beszélgethetek?

- Volt egy zeneiskola, a II. kerületi, ahol a rendszer elégtelenségét jó tanárok ellensúlyozták, később a Bartók-konzervatórium zenei része is erős volt.
A „Kodály-módszer” megjelöléssel nehézségeim vannak. Nemrég át kellett böngésznem Kodály összegyűjtött írásait, és nem találtam nyomát Kodály ama szándékának, hogy önálló módszert dolgozzon ki. Kodálynak látása és világszemlélete volt, s ha volt pedagógiája, az ezekből fakadt. Azért bántja a fülemet a „módszer” szó, mert pusztán szakmai üggyé zsugorítja Kodály pedagógiáját. Holott az, ami más pedagógiai módszerektől megkülönbözteti, az éppen az, hogy nem csupán szakmai, hanem komplett életvezetési program még akkor is, ha természetesen van egy körvonalazott szakmai vetülete. Alapvetően arról van szó, hogy hogyan kell helyesen élni.

- Érdekes, hogy ezt említi, hiszen  a Kodály-tanítvány Sebestyénné Farkas Ilona  is azt mesélte, hogy a szünidő előtt úgy engedte el őket Kodály: ússzanak, hegyet másszanak, éljenek egészségesen! Nem csak a  tanulás, a zene volt fontos.  Egészséges, komplex embereket szeretett volna formálni diákjaiból. Miért nem így értjük, értékeljük mostanában  Kodály gondolatait?

- Kodály a teljes ember visszanyerését célozta meg, és felismerte, hogy a zene a feldarabolt szellem technicizált világában pontosan az ember teljességét őrzi. Az iskolai oktatásban afféle médiumnak tekintette az éneklést, amely az embert mintegy önnön középpontjára hangolja és valamennyi fennmaradó tantárgy megértését segíti és összehangolja azokat. A kortárs francia, angol és német zenepedagógiai reformtörekvéseken túl Kodályra nyilvánvalóan hatott az ókori zenefelfogás, amely a zenének központi helyet biztosított. Ők még tudták, hogy a zene óriási hatalommal bír, de tudták azt is, hogy ez a hatalom kétélű, hiszen ellenkező irányban is kihasználható. Igaz, az Állam lapjain, Platón utópisztikus elképzelésében egy eszményi államalakulat berendezkedéséről a korlátozáson van a hangsúly; Platón óvatos abban, hogy milyen zenét használjunk, hogy mikor és milyen életkorban kezdjünk zenét tanítani. Csakhogy Platón bajosan lehetett volna „zeneellenes”, ha kérdéses lett volna számára a zene megkerülhetetlensége az oktatásban. Arisztotelész mindenesetre már nem osztja mesterének aggodalmait.
A huszadik században a helyzet úgy fest, mintha nyitott kapukat döngetnénk, hiszen soha nem tapasztalt zenedömping van. A francia forradalom kulturális eszményei szétfeszítették a korábbi rendi korlátokat, és a tömegkultúra igénye nyomán a tizenkilencedik században olyan intézmények jöttek létre, amelyek a műzenét soha nem látott nyilvánosság számára tették elérhetővé korábban soha nem látott mennyiségben. Kezdetét vette a zene tömeges fogyasztása. A mennyiségi expanzió azonban visszaütött: a zene térbeli és időbeli terjeszkedésével a zene energiája, emberváltoztató ereje összezsugorodott. Tehát az, hogy ma állandóan zene szól, valójában a zenei hatás ellen dolgozik.

Nyilvánvaló, hogy annak az akut kulturális válságnak tükrében, amelyben száz vagy kétszáz éve Európa él, képmutatás volna a zeneoktatásunk mai bajait a Kodály-pedagógia nyakába varrni. Nem biztos, hogy ott kezelendő a baj, ahol a tünet mutatkozik. Sokkal nagyobb, globális erők vannak játékban itt: egy olyan kulturális kataklizmában élünk, aminek csak kicsiny része a zeneoktatás. A helyzet úgy fest, hogy a betűkultúrának vége van. Márpedig Kodály gondolkodása szorosan kötődött az irodalmi kultúrához. Fájdalmas fáziskésésről van szó: Kodály akkor próbálta a zenét egy irodalmi országban az irodalmi műveltség szintjére felemelni, amikor e műveltség maga került válságba. Voltak tehát a kodályi eszménynek belső ellentmondásai is. Azonban a Felvilágosodásból eredő műveltségeszmény, ami Kodály szemei előtt lebegett,  szerintem önmagában is  ellentmondást hordoz: a műveltségként befogadandó kultúra ellentmondásos eszményét és a befogadás ebből fakadó passzivitását.

- De hát Kodály aktív zenélésre buzdította a gyerekeket-felnőtteket!

- Kétségtelen, hogy Kodály nemcsak a koncertlátogató közönség utánpótlására fordított gondot, hanem az amatőr kórusmozgalomra is, amely egyébként a tizenkilencedik századból ered, és az időtálló vokális művek megszólaltatásában való aktív részvétel tapasztalatát kívánta megosztani polgári tagjaival. Csakhogy – Kodályra visszatérve – nehéz társadalmi gyakorlatként visszaforgatni az aktív zenélési gyakorlatot, miközben a zeneélet teljes intézményrendszere az oktatástól a befogadásig passzív művészetélvezetre van kitalálva. Árulkodó az is, hogy Kodály az improvizációt – értett légyen rajta bármit is – mereven elutasította.

- Még egy picit  visszatérnék egy Ön által korábban említett dologra: valóban sok helyen, üzletközpontokban állandóan zene szól, lehetőleg minden üzletben más, úgyhogy ha valaki kicsit érzékenyebb, az ki is menekül onnan. Vagy elég a metrón körülnézni, majdnem minden fiatal fülében ott a fülhallgató, amin aktuális kedvenceiket hallgatják. Nem azt mutatja-e ez, hogy nagyon nagy az igény a zene iránt?

- De, feltétlenül. Zene nélkül egyszerűen nincs lelki egészség, és ma egyre többen ismerik fel, hogy a lelki egészség és a testi egészség egy és ugyanaz. Nekem valaki egyszer azt mondta, hogy tulajdonképpen mindegy, milyen zene szól, mert ha valami zenét hallgatnak, akkor ott már nagyon nagy baj nem lehet. Ezen a ponton én nem lennék ennyire liberális, mert a zene káros, destruktív erőket is képes közvetíteni. E tekintetben jogosak Platón aggodalmai. Mindenesetre nem osztom az idős Kodály álláspontját, aki egyenlőségjelet tett rossz és könnyű zene közé. Természetesen komoly zene is közvetíthet káros erőket, a szerző és a megszólaltató jóvoltából egyaránt.

- Akkor nem tartaná elutasítandónak, hogyha az énekoktatásban kicsit nyitnánk, s megjelennének az aktuális zenék is a klasszikus művek mellett?

- Nem tartanám bajnak, sőt! Vagy ha baj, akkor épp ellenkező oldalról. Sajnos ami az iskolai oktatásba bekerül, a diák szemében többé-kevésbé halott műveltségi anyag lesz.

- Ön kiket emelne be az általános iskolai tananyagba a könnyűzene világából?

- Van a könnyű zenéknek egy, már klasszicizálódott része, amely, úgy vélem, alkalmas lenne arra, hogy az iskolai tantervekbe bevonuljon. A Beatles. A jazz vagy akár a beat klasszikus korszaka. Innen mindjárt könnyebb az átlépés a kortárs könnyű és komoly zene felé; az ugyanis képtelenség, hogy a zenetörténet oktatását az ősemberrel, nem pedig saját korunk zenéjével szokás kezdeni.

- A Kodály módszert  hogy lehetne ismét hogy lehetne ma ismét aktuálissá tenni?

- Úgy vélem, a Kodály-program mindig aktuális, amíg a civilizáció káros hatásaival küszködünk. Amikor Kodály a zene hatalmáról beszélt, akkor egy közösségi erő hatalmáról beszélt. Ma ezzel szemben az önzés legalizálásának korát éljük. Ebben a helyzetben nehéz képviselni azt a nézetet, hogy a zene minden embert összeköt, nehéz a zene etikájára, változtató erejére hivatkozni. Ez azonban nem az eszme, hanem a mai kor problémája.

-Talán nincs is ma már igény arra, hogy közösség formálódjon?

- Kis közösségek vannak, akik a saját érdekeiket képviselik. A magány közösségei. Ma teljesen koridegen magatartást követ az, aki egy közös ügy érdekében lemond egyéni érdekeiről.

- Ezt úgy is fel lehet fogni, hogy az ember szerepe megnőtt a saját életével, a társadalomban vállalt szerepével kapcsolatban, sokkal inkább felelősséget kell vállalnia a tetteiért.

- Elvileg igen. Hogy ezt hányan ismerik fel és hányan képesek kimaradni a többség sodrásából, nagy kérdés. A másik dolog, ami az egyén kultusza mögött áll: gondoljunk bele, hogy az ötvenes-hatvanas években, amikor a Kodály-pedagógia a gyakorlatba átkerült, egészen más társadalomszerkezet állt mögötte. Egyszerűen szólva meghatározták felülről, hogy hogyan kell élni és mit kell gondolni. Isten őrizzen, hogy én az akkori politikát Kodály szintjére emeljem vagy fordítva, de a kettő között mégiscsak van egy közös pont, ami lehetővé tette, hogy legyen egy kérészéletű felfutása a Kodály-pedagógiának. A szocializmusban a médiumok diktálták a tömegízlést. Ma a tömeg diktálja a médiumok ízlését. A médiumok szaladnak a tömeg után. Ezt a katasztrofális stratégiát eufemisztikusan „szolgáltatás”-nak nevezik. Az eredmény ismert. A tömegmédiumok jelentős része az ember legalantasabb ösztöneit csalogatja elő és jelentősen hozzájárul annak a humanista civilizációnak felszámolásához, amelynek maga is terméke.
 Kodály abban a világban élt, amelyben természetes volt, hogy fölülről diktálták az ízlést. Nem állítom, hogy ez jó. De az egyéni szabadság korlátozásnak tekinteni valamit csak azért, mert közös és egyetemes, nos, ez a mai átlagember szellemi színvonalát és gyengeségét jellemzi.

- Ennélfogva sok élménytől esnek így el, amit a Kodály-pedagógia megadott: az együtténeklés, együttmuzsikálás örömét. Akkor lehet, hogy nem pont a Kodály-pedagógiára van szükség? Inkább így kérdezem: mire lenne szükség, hogy ne tűnjön el az oktatásból a zene, és a zene szeretete?

- Jó pedagógusokra. Márpedig a tanárképzés sajnos alacsony színvonalú. Így volt ez már Kodály idejében is. Kodály tisztában volt azzal, hogy ügyének kulcsa a tanárképzésben rejlik, de e téren nem tudott változást kiharcolni. Ebben nyilván közrejátszik a tanári pályát övező szemlélet is. Tapasztalatból mondom: a tanári pálya szakmai körökben mai napig enyhén lenézett, másodrangú hivatásnak számít. Ez a nézet egyenes következménye a szólista-alapú zeneoktatásnak, amely a tizenkilencedik századból ered, de mai napig meghatározza a hivatásos zeneoktatás szerkezetét. Akkor is így van ez, ha az objektivitás kedvéért hozzá kell tenni: a zeneoktatás egészében hatékonyabb itthon, mint  Európa vagy  akár a világ legtöbb részén, és ebben Kodálynak közvetlen, személyes szerepe volt.

-Lehetünk optimisták, hogy a mi gyerekeink annyira előbbre vannak, hogy lesz közönség tíz-húsz év múlva is a koncerttermekben?

- Az a művészetszemlélet, amely a koncert intézményét egykor létrehozta, mára halott, miközben az intézmény maga itt maradt velünk. Ezért úgy vélem, a komoly zene akkor tartja meg közönségét, ha maga a koncertintézmény is megváltozik. Ezt jótékony változásnak tartanám.

-Mert?

- 19. századi eredete szerint a hangverseny: múzeum. Az európai zenekultúra kanonizált kincseinek passzív kultuszát szolgálta. Esztétikai indíttatású befogadást, megértés helyett.

- Akkor nagyon meg kéne változni a koncertszervezésnek.

- Úgy látom, egyre több művész jut el oda, hogy szűkösnek, merevnek érzi a koncertrituálét. Valamiképp megpróbálja oldani, megpróbál kitörni belőle. A könnyűzenében eleve nincsenek ilyen merev formák. A könnyűzene őrzi a zenének a francia forradalom előtti állapotát, amelyben még ismeretlen a befogadó passzivitása és az esztétikai élvezet fogalma. Ha a klasszikus zene életben kíván maradni, túléléséért cserébe alighanem fel kell áldoznia a magas művészet nimbuszát. (Zenekar 2007/6)
 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!