Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Kis magyar opera abszurd - avagy kísért a múlt

2011.06.18.

 

Kis magyar opera abszurd
- avagy kísért a múlt


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy miniszter, aki alig elfoglalva bársonyszékét, arra gondolt, jogában áll kinevezni a Nemzeti Színház főigazgatóját. Amúgy pályázat, pályáztatás nélkül, saját ízlése szerint, saját akaratából. Tévedett. A főigazgató tizennégy napig bírta…, a támadások kereszttüzében visszaadta megbízatását.
Egyszer volt, hol nem volt, él közöttünk egy miniszter, aki arra gondolt, ha a pályázat bírálói túlnyomó többségben voksukat az egyik jelölt mellett teszik le, ráadásul maga is úgy érzi, a pályázó, aki mellesleg már hónapok óta miniszteri biztosként irányítja az Operaházat, megfelelő, kinevezheti a főigazgatói posztra. Tévedett. A főigazgató két napig bírta…, az utasításokra, a támadásokra, tán még a miniszter védelmében is, visszaadta megbízatását.
Tizennégy nap vagy kettő. Majdnem mindegy. A két történet, ha alapjaiban különbözik is, hiszen a második esetben megvolt az az érvényes pályázat, ami az elsőnél elmaradt, mégiscsak azt sugallja, valami különös dolog történik, ismétlődik nálunk időről időre, a miniszternek nincs döntési joga.
Persze akadnak másfajta történetek is, a tudós zenetörténész sok évtizeddel ezelőtt az opera nagy korszakairól szólva Mahler búcsújáról írt, s idézte azt a levelet, amelyben a világhírű zeneszerző és karnagy ezekkel a szavakkal távozott az Operaház éléről: „Mai nappal visszaléptem a Magyar Királyi operaház művezető igazgatói állásától, s visszaruháztam az eddig reám bízott tisztet följebbvalóm kezébe. Sajnos, nem adatott meg nekem az alkalom, hogy azon helyről, amelyen közel három évig iparkodtam és dolgoztam, elbúcsúzzam Budapest főváros közönségétől, mely törekvéseimet olyannyira előzékenyen méltányolta és a Kir. Opera személyzetétől, mely híven és buzgón állt oldalam mellett.”  S hogy miért is nem? Mert a korabeli feljegyzések és írások szerint, az akkori intendáns, gróf Zichy Géza olyan hatalmat és jogkört kapott, amellyel művészi ügyekbe is beleszólhatott. Így aztán a kétségtelenül nehéz és öntörvényű, de érzékeny és művészi szabadságához fanatikusan ragaszkodó személyiségnek tartott alkotó csak a sajtó útján köszönhetett el. S tegyük hozzá, nem járt másként Nikisch Artúr sem, aki ugyan túlélte Zichy grófot, ám Nopcsa kormánybiztos idejében kényszerült távozni. Az ok hasonló volt. Történeteink a XIX. század utolsó két évtizedében játszódtak. Akkoriban, amikor az újságok hatalmas operaházi botrányokról szóltak, a dalszínházzal kapcsolatos országgyűlési interpellációktól volt hangos a közélet, viharos viták és bérharcok folytak. Hogy mindez rombolta az operajátszás hitelét? Valószínűleg igen.
Telt, múlt az idő jöttek jobb, s rosszabb korszakok, tény, az Operaház sosem volt híján az intrikának, a belső villongásnak, egymás meg nem értésének. De ugyanígy tény, a nagyok, s voltak szép számmal, karnagyok, rendezők, énekesek és balettművészek mégiscsak elismertséget adtak a magyar operakultúrának. Ybl színházában jelen lenni, rangot jelentett.
Persze nem titok, alig volt pillanat a Ház immár 127 éves története során, amikor a fent említett belső harcok megálltak volna, akárcsak lélegzetvételnyi időre is. Ne lettek volna elégedetlenek, meg nem értettek, olyanok, akik ahelyett, hogy magukra, képességeikre, a szakmai munkára figyelnek, inkább kicsinyeskedve, furkálódva a másikra acsarkodtak. Az nem Operaház lett volna – mondják a Ház jó ismerői. Nyugtalanító történetek, személyeskedő viták kísérték a hetvenes évek végén, a nyolcvanas években is az Operaház útját, szenvedélyek csaptak össze időről időre a felszínen is, a mélyben is.
S ahogy közeledünk napjainkhoz, egyre nehezebb nem azt érezni minden ismétlődik, ha nem is ugyanúgy, ha nem is ugyanaz, de mégiscsak az egymást gyilkolás, az áskálódás, a rágalmazás, a levelezgetés, az ártó szándék nem csitul. A nyugalom ideje még mindig nem jött el, tán nem is jön. Kísért a múlt. Valami végérvényesen elromlott.
Mert nem is az a baj, hogy a miniszter nem dönthet, s a „mindenekfölött álló” szomszéd minisztérium közigazgatási államtitkára utasítja rendre. Nem az a baj, hogy miniszter és kulturális ügyekért felelős államtitkára véleménye nem egyezik. Nem az a baj, hogy a miniszteri biztosból úgy látszik, nem lesz főigazgató. Még talán az sem baj, ami valójában nevetségesnek tűnik, hogy nálunk még az Operaház igazgatói kinevezéséhez is legalább a miniszterelnök kell. Hanem az a baj, s ez igazán komoly baj, hogy mialatt a hatalmi huzavona folyik, mialatt a jelöltek egymás följelentgetésével, leleplezésével foglalkoznak, az operajátszás hitelét veszti. Ugyanis nincs, aki az érdemi ügyekre, magára a művészetre figyeljen. Nincs, aki a művészekkel, az előadásokkal, a műsorral, a napi gyakorlattal foglalkozzék. A Házzal és a másik házzal, az Erkel Színházzal. Ki törődik a Magyar Rádió Zenei együtteseivel, amelyeknek végre rendeződhetett volna rezidens státuszukkal áldatlan sorsuk, vagy azokkal a zenekarokkal, amelyeknek a tervek szerint koncertlehetőséget adott volna az Erkel? Kit érdekel, ha arról szól csak a történet, kinek van felhatalmazása arra, hogy kinevezze a dalszínház főigazgatóját, s megszabja jogait? Akárcsak évtizede a Nemzeti Színházét, akárcsak százhúsz esztendeje az Operaházét…
Kísért a múlt!  (zk)

 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!