Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Így támogatunk mi...

 „Csakhogy nem olyan időket élünk, amikor támogatni tudjuk a kultúrát, legyen az zene, színház, irodalom, képzőművészet… Tényleg nincs? Tényleg itt tartunk?” – írtuk néhány hónappal ezelőtt a Magyar Rádió zenei együtteseinek vesszőfutásáról. (Zenekar 2011/06) Hogy mi volt a felvetés? Csupán annyi, hogy nálunk  mintha nem ismernék azt a gondolkodást, amelynek lényege, a kultúra nem tartozik a rögtön megtérülő befektetések közé, nem hozza be azonnal a ráfordított költségeket. Mindaz csak hosszú távon térül meg, a tudatban, az agyakban, a gondolkodásban. S ez az, amiről, ha ma lemondunk, gyermekeink meg az ő gyermekeik látják kárát. 

Nos, nem véletlenül idézzük most ezeket a mondatokat. Úgy látszik, tényleg itt tartunk. Bár egyetlen pillanatra, vagy inkább csak első pillantásra mintha úgy tetszett volna, a kultúráért is felelős minisztérium megértette, mi a felelőssége, megértette, nem herdálhatja el azt a tudást, tehetséget, amit a zeneművészet, a zeneművészek felhalmoztak. S a miniszter bejelentette, egyszeri támogatást ad a budapesti zenekaroknak. 
És itt álljunk is meg egy pillanatra. Egyszerit? És azután mi lesz? Budapesti zenekaroknak, vagy inkább „A” budapesti zenekaroknak. Minden budapestinek, esetleg csak néhánynak? Szimfonikus zenekaroknak? Kamarazenekaroknak? Szólistáknak? Vagy csak a  kiválasztottaknak? És mi lesz a nem-budapestiekkel? És miért kap az egyik negyvennyolcszor többet, mint a másik? Sorjáznak a kérdések.
Talán tényleg nem kellene ünneprontónak lenni abban a pillanatban, amikor a szűk esztendőkben jóra fordulni látszanak a dolgok, legalábbis az a néhány, utóbb nevesített zenekar szempontjából, dehát mégsem lehet nem tudomásul venni, hogy bizony a bejelentés, mint már annyiszor a hirtelen jött ötlet, a megalapozatlanság, az alkalmiság óhatatlan érzetét kelti. Ráadásul a kedvezményezetteket is különös, kínos, paradox helyzetbe hozza. Ők adjanak magyarázatot arra, mi és miért történt? Higgyék, hogy nekik „jár”, ellentétben a többiekkel? Vagy csak egyszerűen vegyék tudomásul a döntést, s használják ki, amíg lehet a kivételezettséget, a „ma nekem, holnap neked” gondolkodásával? 
Így is lehet. Persze azért azt se feledjük, ez a támogatás nem old meg semmit. Átmenetileg esetleg betöm lyukakat, átmenetileg lélegzetvételhez juttat zenekarokat, de a zenei művészvilág egészének nem hoz, nem hozhat nyugalmat, nem teremti meg a kiegyensúlyozott munka lehetőségét. Valószínűleg nem is az a célja. Inkább a figyelemelterelés a valódi, napi gondokról. Így aztán ahelyett, hogy oldaná, fokozza a belső feszültséget. Elmérgesíti a szakmai kapcsolatokat, hisz’, hogy néz ezután egymás szemébe művész és művész, egyik és másik zenekar, fővárosi és fővároson kívüli. S persze a kulturális kormányzat és szakma. Mert az egyre nyilvánvalóbb, a döntés úgy született, hogy egyetlen szakmai grémiumot sem kérdeztek meg, véleményükre valószínűleg senki sem volt kíváncsi. Akik határoztak, nem támaszkodtak a szakemberekre, pedig a sokat emlegetett, s méltán óhajtott „jó államra” épp az a jellemző, hogy használja a szakértőket, bizalommal van irántuk, kéri és megfogadja tanácsaikat. Tudjuk jól, manapság a kultúra más területén sincs ez másként, ez persze a zeneművészeket aligha vigasztalja. 
S mindezen közben mégiscsak úgy gondoljuk, végig kellene gondolni, nyugodtan, higgadtan, és legfőként szakszerűen az egész támogatási rendszert. Vagy tessék kimondani, hogy nincs támogatás, hogy az állam képtelen egyetlen művészeti területet is eltartani, s tessék, helyezzük piaci alapokra a kultúrát. De akkor valóban helyezzük piaci alapokra, aztán meglátjuk, mi történik. Helyezzük piaci alapokra, de akkor ne legyenek kivételezettek, a kormányzat (s nem a művészi rang!) szempontjából első-, másod- és harmadrangú együttesek, szólisták. Akkor ne fordulhasson elő, ami a Rádiózenekarral és Kórussal, hogy főhatósága, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (bármit is jelentsen az elnevezés!) egy szép napon áthelyezi egy reklámügynökségbe, amely a Pannónia Művészeti Szolgáltató Kft. névre hallgat, ezáltal „lenyelve” a korábbi, egymilliárdos támogatás tételét, viszont ily módon elveszíttetve az előadó-művészeti törvény adta lehetőségeket, így például a jegybevétel nyolcvan százalékáig felajánlható társasági adót. 
S akkor ott van a Magyar Állami Operaház kérdése is. Az egyfelől drasztikusan és folyamatosan csökkenő állami támogatás, amely akár csoportos létszámleépítést von maga után, megszüntetve az egész magánénekesi tárat (ettől kezdve tehát a dalszínháznak nincs egyetlen közalkalmazott énekese), másfelől ugyanannak az összegnek meglebegtetett majdani visszaforgatása, ha az Erkel Színház megnyílik. Ha... Akkor most megvan a pénz, vagy nincs? Szükség van a művészekre, műszakiakra, vagy sem? Most nincs, akkor majd lesz? Addig hol muzsikálnak, énekeljenek? Az aluljárókban?
Kellenek a megszorítások, a következetes, célirányos megfontolt gazdálkodás. Ezt a mai helyzetben senki nem kérdőjelezi, nem kérdőjelezheti meg. De, miközben – úgy tűnik – „téma nélküli improvizálás” folyik, menthetetlenül pusztulnak hosszú évtizedek alatt létrehozott értékeink, pedig épp a mai, nemzeti gondolkodásnak kellene tudnia, jövő aligha építhető kultúra híján. (zk)

Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!