Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
El kell érni, hogy egy adott közösség büszke legyen a zenekarára

Ön több vezető amerikai zenekarban volt szólóbrácsás, olyan kiváló karmesterek mellett, mint Seiji Osawa, Cristoph Eschenbach vagy Neville Marriner. 1996 és 2006 között a Philadelphia Zenekarnál pedig öt éven át volt a végrehajtó testület tagja. 2006-ban Cristoph Eschenbach főzeneigazgató javaslatára Ön kapta meg a C. Hartman Kuhn díjat, amellyel azokat a zenekari muzsikusokat tüntetik ki, akik tevékenységükkel a Philadelphia Zenekar színvonalának és reputációjának emelését segítik elő.  A Curtis Intézet rektoraként jelenleg is jelentős hatással van az amerikai zenei élet alakulására. Szólistaként most először, a MÁV Szimfonikus Zenekar meghívására lép fel Budapesten. Hogyan látja az európai és az amerikai zenekarok szerepét a megváltozott gazdasági feltételek között?

–  Ez érdekes kérdés, mivel Amerikában most éppen ugyanez a probléma. Talán Magyarországon a zenekaroknak van valamilyen központi támogatásuk az államtól, vagy a várostól, de az amerikai zenekarok kizárólag magánalapítványokból működnek. Ez nagyon nehéz helyzet, mivel nálunk a zenekarok rendkívül nagymértékben függnek a magánszemélyek támogatásától. A nagy amerikai zenekarok óriási költségvetéssel dolgoznak: mintegy 45-50 millió dollárral évente. A fenntartás módjáról egyébként mindenütt viták zajlanak, nemcsak Európában. Nagyon sok dolog van, amit ezzel kapcsolatban végig kell gondolni. Szerintem az egyik legfontosabb, amit a zenekarok jövőjét illetően tekintetbe kell venni az az, hogy maguk a zenekarok milyen szerepet töltenek be az adott társadalmi közegben, hogyan él egy zenekar az adott városon belül és hogy mennyit tesz azért, hogy közönséget toborozzon a maga számára. Ha egy akkora városban, mint Budapest, nyolc-kilenc hivatásos zenekar működik, és erre elegendő közönség van – amit nem tudok -, akkor a kérdés az, hogy hogyan lehet új rajongókat megnyerni. Az egyes intézmények jövője, elsősorban attól függ, hogy mennyire tudják megszólítani és maguknál tartani a fiatalokat. Úgy gondolom, hogy ennek érdekében az Egyesült Államokban nagyon sokat tettek és tesznek az együttesek. Tegnap épp arról beszélgettünk, hogy például a MÁV zenekar leendő édesanyáknak szóló programja csodálatos gondolat, ami egyúttal a zenei nevelés rangját és fontosságát is demonstrálja.

–    Kodály is azt mondta, hogy a zenei nevelésnek kilenc hónappal a születés előtt kell elkezdődnie, de aztán valahogy a folytatás mégsem olyan lett, mint amilyennek eredetileg elképzelte…

–  Valóban, de ennek az oka, hogy mostanra a világ nagyon megváltozott ahhoz képest, mint amilyen Kodály életében volt. Hatalmas versengés van a szabadidős tevékenységekre fordítandó pénzért, és nem kevésbé nagy a versengés magáért az időért. Ha megnézi a nagy amerikai zenekarokat, ők hetente négy alkalommal játszanak, vagyis minden egyes programot négyszer adnak elő. Az ő óhajuk, hogy hetente 10.000 embernek játszhassanak.

–    Nálunk mindössze egyetlen zenekar van, amelyik ugyanazt a programot háromszor játszhatja el. A többi ugyanis nem rendelkezik ekkora közönséggel.

–  Ezzel kapcsolatban egy érdekes dolgot kell végiggondolni: azt, hogy hogyan lehet fejleszteni a támogatást a hangversenytermen kívül. E mögött pedig az a jövőt illető kérdés rejlik, hogy valójában milyen legyen egy zenekari státusz. Csak azért fizessük a zenekari muzsikusokat, hogy hangversenytermi koncerteket játsszanak? Vagy azért fizessük az egyes zenekari muzsikusokat, hogy részei legyenek egy olyan szervezetnek, amely messze többet tesz annál, mint hogy csak hangversenyeket ad? Nem tudom, hogy Önöknél mit lehet tenni ebben a vonatkozásban, hiszen nem ismerem a kultúrát, az igényeket, nem ismerem a közoktatási rendszert.  Mindössze azt tudom elmondani, hogy mennyi minden történt ez ügyben az Egyesült Államokban. Fel kell tenni a kérdést, hogy a zenekar valóban sokoldalú kulturális intézménnyé vált-e vagy sem. Ha egy zenekar felvételt hirdet, akkor sokan jönnek muzsikusok, akik a zenekarban fognak játszani, de sokan jönnek olyanok is, akik a képzőművészethez, vagy a modern technológiához értenek. Ezek a munkatársak nem véletlenszerűen kerülnek a zenekarhoz - jóllehet nem muzsikusok -, de nagyon kreatívak a saját területükön, legyen az akár informatika, akár más, a zenétől különböző művészeti ág. Nem a szigorúan vett koncertezés, vagy a stáb, hanem egyéb művészi tekintetben részei az intézménynek.

–    Mindenesetre ez teljesen más szemléletet és gondolkodásmódot feltételez a zenekarok szerepéről, mint ami általában Európában megszokott.

–  Ez így van. Ez a fajtagondolkodás valóban mássá tesz egy zenekart. Nemcsak a Cleveland Zenekar, - clevelandi zenekar - lesz, hanem Cleveland’s Orchestra, vagyis Cleveland Zenekara, vagy nem Philadelphia Orchestra, hanem Philadelphia’s Orchestra lesz. Ugyanazt csinálhatjuk, mint amit addig is, hosszú éveken át csináltunk, de nagyon fontos, hogy mindezt a város, vagy e meghatározott embercsoport iránt érzett tulajdonosi szemlélettel tegyük. A sportból vett hasonlattal élve, ha megnéz egy kosárlabda- vagy futballcsapatot, valamennyi szurkoló a legapróbb részletekig ismeri az adott csapat minden egyes játékosát, mivel csak személyesen, az egyes játékosokon keresztül tudja ténylegesen megélni a csapathoz fűződő rajongását. Ha egyik kedvencük, mondjuk térdsérülést szenved, azt ugyanolyan mélyen átérzik, mintha a legközelebbi családtagjukkal történt volna ugyanez. Ezzel szemben a zenekari muzsikus szinte arctalan marad a nagyközönség számára. Ugyanakkor, ha megnézünk egy olyan zenekart, mint például a Philadelphia zenekar, akkor azt látjuk, hogy ugyanúgy tele van szupersztárokkal, mint akármelyik első osztályú kosárlabdacsapat.

–    Vajon a közönség is tudja ezt?

–    A közönség általában nagyon távol van a zenekartól. Olyan mintha egy üvegfal választaná el őket. Éppen ezért rengeteg múlik azon, hogy a zenekar hogyan közvetíti személy szerint a tagjait a közönség felé. A zenekari muzsikusoknak ugyanúgy van rajongó táboruk. Ez igazából szokatlan, de például mikor én tíz év után távoztam a Philadelphia Zenekartól, akkor sokan odajöttek hozzám, és kifejezték, hogy mennyire hiányzom nekik. Én ekkor nagyon meglepődtem, és szinte hitetlenkedtem, hogy valóban, személy szerint én hiányzom nekik? A közönségben megvan ez az igény a személyességre, és úgy gondolom, hogy az én zenekarom tudatában volt ennek. Meglehet, hogy itt is ugyanúgy létezik az igény a közönség részéről a zenekari muzsikusokkal való személyesebb kontaktusra.

–    Van már néhány zenekar, amelyik felismerte ezt az igényt és épp elkezdi kiépíteni a közvetlen kapcsolatot a közönséggel…

–  Soha nem látni például olyan plakátokat az utcán, amelyeken zenekari muzsikusok szerepelnének…

–    Én már láttam. Luxemburgban például jóval az új hangversenyterem átadása és a bérletezés megkezdése előtt, egy-egy hónapig más-más zenekari muzsikus szerepelt a hangszerével lefotózva a buszmegállókban és a hirdetőoszlopokon elhelyezett nagyméretű plakátokon.

–  Ez meglepő számomra, de egyúttal érdekes is, mivel a hagyományos kultúra általában a karmestert és a szólistát helyezi reflektorfénybe. Az Egyesült Államokban pedig a karmester a legtöbb esetben mindössze 10-12 hetet tölt az adott zenekarnál, és egyáltalán nem él ott. A szólista négy, legfeljebb öt napot tölt az adott helyen, ennek ellenére az egész marketingmunka, az összes figyelem a karmesterre vagy a szólistára irányul és a zenekar szinte teljesen a háttérben marad. A Curtis Intézetben megpróbáltunk ezen változtatni, és a kezdeményezés nagyon sikeres volt. A közönség eljött a növendékek miatt, mert közvetlen kapcsolata volt velük. És ugyanúgy eljöttek a zenekari hangversenyekre is a zenekar miatt. Az jó, ha ismerik a dirigenst, de a Curtis közönsége a növendékek és a zenekar, nem pedig a karmester miatt jött hozzánk. Ebben rengeteg kiaknázatlan energia rejlik, ami néha hiányzik a hivatásos zenekaroknál. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi helyzet az eddig eltelt sok-sok év következményeként alakult így.  Amikor 1996-ban a Philadelphia Zenekarhoz szerződtem, tíz hetes sztrájkkal kezdődött az ottani működésem. A zenekar tagjai táblával a nyakukban sétáltak az utcán, és a közönség részéről semmilyen támogatásra vagy együttérzésre nem számíthattak. Az emberek ujjal mutogattak ránk, miközben azt kiabálták, hogy keressünk magunknak valami normális foglalkozást. Egy zenekari muzsikus ugyanis nálunk sokat keres, sok szabadideje van, mert alacsony óraszámban dolgozik, miközben biztosítás és fizetett szabadság jár neki. Vagyis olyan fantasztikus kiváltságokat élvez, amelyekről az átlag amerikai munkavállaló még csak nem is álmodhat. Ezért aztán az emberek nagyon sokáig nem is vállaltak szolidaritást velünk, amíg meg nem ismertek bennünket közelebbről, és rajtunk keresztül a munkánkat. De ehhez nekünk is nagyon sokat kellett tennünk: közelebb kellett mennünk a közönséghez, és személyesen meg kellett szólítanunk, hogy azonosulni tudjon azzal, amit csinálunk.
A másik aspektus, hogy egy zenekari muzsikus pályafutása egyre hosszabb lesz, miközben például egy sportolóé egyre rövidebb. Egy milliókat érő kiváló kosárlabda-játékos, vagy futballista pályafutása legfeljebb 5-10 év, de ha sérülést szenved, akkor még kevesebb. A muzsikuspálya – elsősorban a karmesterekre gondolok – viszont meglehetősen hosszú; vezényelni 85 évesen is lehet. Egy negyvenöt éves karmester manapság szinte már túl fiatalnak számít. Egy zenekar összetétele és működése tehát nagyon sok mindenben különbözik más társadalmi csoportokétól. Nem ismerem pontosan a magyar zenekarok helyzetét, de meggyőződésem, hogy a társadalmi szerepvállalás mindenképpen meghatározó a működés sikerét tekintve, vagyis el kell érni, hogy az adott közösség büszke legyen a zenekarára.

–    ¬Ez igaz, de mit lehet tenni akkor, ha egyszerre túl sok zenekar működik egy adott közösségen belül…

–  Ha Budapesten megfér egymás mellett nyolc-tíz hivatásos zenekar, akkor ez nyilvánvalóan azért van, mert valamilyen formában szükség van rájuk. Van egy híres történet a Clevelandi Zenekarról. Clevelandról sokan azt mondanák, hogy nem kimondottan szép város. Életében először Clevelandbe érkezett valaki, aki a repülőtéren taxiba ült. A taxi bevitte a városba, de útközben látta, hogy valóban nem ez a világ legszebb helye. Fizetéskor ezért megkérte a taxisofőrt, hogy mondjon neki valamit, amiről Cleveland igazán híres. Erre a sofőr így válaszolt: nekünk van a világon a legjobb zenekarunk.

–    Úgy tudom, hogy a Clevelandi Zenekar egyébként az Egyesült Államok legfiatalabb zenekara…

–  Igen, ami a tagok életkorát illeti. Az egyik legnagyobb problémát jelenleg nálunk az okozza, hogy a tagok halálukig a zenekarban maradhatnak. Ráadásul a fizetés nagyon jó, mivel az életkornak megfelelően egyre magasabb, ezen kívül társadalombiztosítás, illetve nyugdíj is jár vele. Minél idősebb egy zenekari muzsikus, annál többet keres. Ugyanakkor betegségre hivatkozva hetekig otthon maradhat, anélkül, hogy a jövedelmében jelentősebb változás következne be. Tehát gyakorlatilag semmi sem ösztönzi a muzsikusokat arra, hogy nyugdíjba vonuljanak.

– Feltételezem, hogy ilyen esetekben kisegítő muzsikust hívnak…

–  Igen, de mindkettőt a zenekar fizeti.

–    Nálunk is többé-kevésbé hasonló rendszer működik. Éppen ezért az utóbbi időben törekvések vannak arra, hogy ezen változtassanak. Az ösztönzéssel, vagy annak hiányával kapcsolatos kérdés pedig nálunk elsősorban a minőségre vonatkozik. Hogyan lehet garantálni, hogy egy zenekari muzsikus egyenletesen magas színvonalon teljesítsen, és ha lehet, még fejődjön is?

–  Néhány éve, tavaly vagy tavalyelőtt a Berlini Filharmonikusoknál jártam. Jól ismerem Simon Rattle-t és néhány növendékemmel együtt elmentünk Berlinbe, hogy meghallgassuk a zenekart. Akkor már régóta nem hallottam a Berlinieket és olyan emléket őriztem a zenekarról, hogy csupa idős ember játszik a gyönyörű, patinás teremben. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor láttam, hogy a Berlini Filharmonikusok milyen hihetetlenül fiatal zenekar. Csupa fiatal muzsikus játszik benne, akik ha elérnek egy bizonyos életkort – még akkor jobban játszik, mint életében bármikor -, el kell hagyja a zenekart, hogy átadja a helyét a következőnek. 

–Ön egyetért ezzel a rendszerrel, vagy ellenszenvesnek találja?

–  Nos, úgy tűnik, hogy Berlinben működik. Véleményem szerint figyelembe kell venni, hogy mi jellemző egy adott munkakörre. Egyes foglalkozások esetében a hatvanöt év már soknak számít, míg egy egyetemi tanárnál például ideális. Egy hatvanöt vagy hetvenéves professzornak nem lehet azt mondani, hogy ne tanítson. Elég ennek a városnak kiemelkedő muzsikusaira hivatkozni. Bartók nem érte meg ezt a kort, de Liszt, Dohnányi vagy Kodály esetében bárhol őrültség lett volna korhatárt előírni. Éppen ezért úgy gondolom, hogy ebben a kérdésben nem lehet merev szabályokat hozni. Egy zenekari szólókürtös például rendkívül nagy stressznek van kitéve. Viszont vannak olyan zenekari pozíciók, amelyek kevesebb stresszel járnak. Előfordulhat, hogy egy zenekari muzsikus, aki már nem igazán jó vezető poszton, még kiválóan teljesít egy alacsonyabb beosztásban. Ezért szerintem az egyes esetekben mindig egyénenként, személyre szabottan kell döntést hozni. A kérdés azonban mindig az, hogy van-e olyan rendszer, amelybe az illető bekapcsolódhat. Ilyen lehet például az oktatás, hogy a zenekari muzsikus, ha eléri azt az életkort, amikor pályamódosításra kényszerül, tudja, hogy van hely, ahol szükség lesz rá. Léteznek tehát megoldások arra, hogy az ilyen jellegű nehéz élethelyzeteket megfelelően kezeljük. Ne egyszerre kelljen tehát azzal szembesülnünk, hogy vége az aktív életszakasznak, hanem mindössze arról legyen szó, hogy a pályánk egy új állomásához érkeztünk, és büszkék lehetünk a zenekarban eltöltött korábbi harminc évre. Amerikában komoly szándék van arra, hogy megtalálják és alkalmazzák ezeket a megoldásokat.

–    Európában is, hiszen a demográfiai mutatók egyre rosszabbak…
–  Berlinben egyértelmű volt számomra, hogy valóban végiggondolták ezt a kérdést. Nem tudom, hogy maga a zenekar-e, vagy a német állam törvényeiből következik mindez, de tény, hogy a zenekar elképesztően fiatal, a zenekar hangzása pedig egész egyszerűen lenyűgöző.

–    Ön jelenleg a világhírű Curtis Intézet rektora, következésképpen nyilván nem közömbös az Ön számára a fiatal muzsikusok jövője. Ha Amerikában ilyen hosszú a muzsikuspálya, akkor a fiatal zenészeknek milyen lehetőségük van az elhelyezkedésre?

–  Az Egyesült Államokban mi is sokat foglalkozunk ezzel a kérdéssel. A zeneiskolákban nagyon nagy számban tanulnak rendkívül tehetséges fiatalok. De nincs számukra állás, mivel senki nem megy nyugdíjba. Vannak olyan hangszerek, amelyek esetében éveket kell várni, míg végre kiírnak egyetlen próbajátékot, amelyre van 400-500 jelentkező. Mindez hatalmas stresszel jár, és szinte reménytelen ilyen feltételek mellett bejutni egy zenekarba. Ha megnézzük az érem másik oldalát, Amerikában vannak olyan városok, amelyek korábban nem rendelkeztek nagy múltú zenekarral. Most pedig kiváló zenekaraik vannak, mivel a fiatal művészek egy része úgy gondolja, hogy nem vár éveket arra, hogy esetleg felvegyék egy vezető amerikai zenekarba. Ennek köszönhetően olyan városokban is egészen kiváló zenekarokat lehet hallani, ahol az ember soha nem is remélte volna.  Ugyanakkor, ha visszamegyünk az eredeti kérdéshez, akkor azt kell mondanunk: rendben van hogy ez egy nagyszerű zenekar, de ez a közösség nem képes eltartani, mert nincs elegendő támogatás arra, hogy ott egy ilyen színvonalú zenekar működhessen. Tehát adott egy kiváló zenekar, amelynek tagjai viszont nagyon alacsony életszínvonalon élnek.

—    De talán ez is változhat…

–  Ez attól függ, hogy a muzsikusok mennyire tudják magukhoz ragadni a kezdeményezést és érvényesíteni az érdekeiket, vagyis mennyire jól tudnak integrálódni a helyi közösségbe. Vegyünk példának egy vonósnégyest. Korábban egy vonósnégyes tagjai azt mondták: lehet, hogy egész életemben szegény maradok, de a létező legnagyszerűbb zenét játszom. Mára ez megváltozott, különösen a fiatal kvartettek esetében. Ma egy fiatal vonósnégyes olyan helyekre is elmegy, amelyek korábban zenei tekintetben egyáltalán nem jöttek szóba. A zenei centrumok térképe is változóban van, és ezek az együttesek jelentős szerepet játszanak ennek a térképnek az átrajzolásában. Ugyanakkor elkötelezettek a zenei nevelés iránt is. Egy zenekar esetében ez sokkal nehezebben megvalósítható, mivel sokkal kevésbé rugalmas, de törekedni kell rá. (KZ)
 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!