Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Egyetlen stadion árából


Kocsis Zoltán a magyarországi zenekarok helyzetéről
Ne legyenek érinthetetlen együttesek, és olyanok sem, amelyek törvénytelenül működhetnek”

–    Elterjedt a hír a magyar zeneéletben arról, hogy levelet írtál Balog Zoltánnak, az emberi erőforrások miniszterének – de nem a saját zenekarod, a Nemzeti Filharmonikusok érdekében, hanem azért, hogy arra kérd: segítse a Rádió zenei együtteseit, amelyek, mint már korábban is néhányszor, ismét veszélybe kerültek. Mi az, amit ennek a levélnek a tartalmából a nyilvánossággal is megosztanál?

–    Most már elég sok idő eltelt a Fesztiválzenekar megalapítása (1983 – a szerk.) óta ahhoz, hogy a zeneélet illetékesei színt valljanak: érvényesüljön-e a magyar zenekari kultúrában egy elitista szemléletmód, amely a többiekénél jelentősen nagyobb támogatásban részesíti a preferált együtteseket, másokat pedig – mindazokat, amelyekkik nem tartoznak az élcsapatba – a sorsukra hagy. Én azt gondolom, hogy ebben a kérdésben végre tiszta vizet kellene önteni a pohárba, és nyilatkoznia kellene mindenkinek, akit ez a problémakör érint. Lehet, hogy vannak magasabb szempontok, én azonban csak azt mondhatom, amit gondolok. Szerintem pillanatnyilag aranykorban élünk: remek zenekaraink vannak, amelyek konkurálnak egymással, működik a konjunktúra, mindenkinek megvan a saját közönsége a Nemzeti Filharmonikusoktól a Pannon Filharmonikusokon át a Duna Szimfonikus Zenekarig. A koncertekre pedig – még a Müpa nagy befogadóképességű Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében is – inkább a telt nézőtér a jellemző, mint a fél ház. Ebben a helyzetben úgy dönteni, hogy leírunk egy zenekart csupán azért, mert az eredeti funkciója, úgymond, okafogyottá vált volna (ami, hozzáteszem, a Rádiózenekar esetében nem is igaz), súlyos hiba. A Rádiózenekar esetében szokták azt említeni, hogy megszűnt az együttes monopolhelyzete a kortárs zenét illetően, s hogy ma már nem készít az együttes kortárs zenei felvételeket. Ez nem tartható álláspont, mivel a kortárs zene ügyét igenis fel kell vállalni, és egyáltalán: a Magyar Rádió van olyan súlyú kulturális intézmény, amelynek kell, hogy legyen saját zenekara.

–    Konkrétan mire kérted Balog Zoltánt?

–    Arra kértem a minisztert, vizsgálja fölül a Rádió vezetőinek azt a szándékát, hogy megszüntetik a Rádiózenekart.

–    Valóban megfogalmazódott ez a szándék?


–    Ez a szándék az utóbbi években többször is megfogalmazódott. Lehet arról sok mindent mondani pro és kontra, hogy a Rádiózenekar jelenleg milyen együttes, romlott-e a színvonala, és ha igen, mennyit romlott fénykora, a Lehel-korszak óta, hogyan csökkent a nimbusza a hetvenes évektől kezdve, amikor az együttes tagadhatatlanul a legjobb magyar zenekar volt. Nem is beszélve a Rádiókórusról, amelyet európai nagyságrendű énekkarnak tartott a világ. Sajnos a létszámcsökkentéssel ennek az együttesnek is nagyon sokat ártottak. Jelenleg ott tartunk, hogy gyakorlatilag a Nemzeti Énekkar az egyetlen igazi oratóriumkórus Magyarországon. Azt, ami a Rádiókórussal történt, kulturális bűnnek tartom. De a Rádiózenekar esetében is azt mondom: szükség van az együttesre. A levélben felülvizsgálatot kértem, és kaptam is egy pozitív választ a kérésemre, azzal az ígérettel, hogy ez a felülvizsgálat meg fog történni. Azt hiszem, ezzel sikerült segítenem Kovács Jánosnak és az együttesnek, annál is inkább, mivel ők személyesen is felkeresték a minisztert, támogatását kérve. A Rádiózenekar, ellentétben a Nemzeti Filharmonikusokkal, nem kiemelt nemzeti intézmény, sőt egy olyan szervezet fennhatósága alá tartozik, amelynek nem elsődleges célja a komolyzene terjesztése. Kellene, hogy az legyen, de nem az.

–    Jó, hogy más együttesek is szóba kerülnek, hiszen fontos kérdés, hogy milyen szerepet játszik ebben az összefüggésben a többi zenekar.

–    Nekem az a véleményem, hogy a magyar kultúrának, szorosabban a hazai zeneéletnek jót tesz a sok zenekar. Vannak nézetek, amelyek szerint csökkenteni kellene a budapesti zenekarok számát. Jelenleg kilenc full time professzionális zenekar működik a fővárosban. Akadnak, akik azt hangoztatják, hogy szembeállítva a londoni öt-hattal, ez irreálisan sok. (Valójában a brit fővárosban a nevezetes „öt-hat” mellett még több mint tucatnyi állandó zenekari is működik.)

–    Amíg van közönségük a magyar zenekaroknak…


–    …és nemcsak közönségük van! Arról is szót kell ejteni, hogy Magyarországon rengeteg a tehetséges zenész. Nem akarok a Virtuózok című, nemrégiben lezajlott televíziós vetélkedőre hivatkozni, de minden szégyenkezés nélkül azt is megtehetném, mert ez az esemény mutatja: a laikus számára is kézzel fogható a tehetségek termése a Kárpát-medencében. Ez korábban is megvolt, és mára sem szűnt meg. A tehetségkutatás hatékonyságának emelkedésével ez a szám csak növekedni fog. Lehet, hogy valakinek nem tetszik a Virtuózok műfaja vagy formája, de azért az mégiscsak egy komolyzenei tehetségkutatás volt, és fel is bukkantak a jóvoltából olyan tehetségek, akiknek a pályájátukat féltő gonddal kell kísérnünk ezután. Nem mindenkiből lesz Heifetz – de ez is a zenekarok szükségessége felé mutat. Akik a Zeneakadémián végeznek, azokból többnyire rendes, derék zenekari munkások lesznek. Arról is érdemes volna beszélnünk, hogy mennyire sikerült mostanra visszaadni a zenekari játék becsületét – azt a becsületet, amely a hetvenes-nyolcvanas években romokban hevert. Mert a rendszerváltás idején sajnos senki sem figyelt arra, hogy ez a kérdés súlypontba kerüljön.

–    Konkrétan mire gondolsz?


–    A zenekari zenész habitusának, érzelmi töltésének javítására. Arra, hogy a zenekari játék becsülete ismét a régi fényében ragyogjon, de legalábbis olyan szintre emelkedjen, amilyent Németországban, Angliában, Amerikában sikerült elérni. Nem arra gondolok, hogy egy basszusharsonás tökéletesen ismerje Rachmaninov 2. zongoraversenyét, amelynek második tételében csupán egyetlenegy hangot kell játszania. Nem erről van szó, és nem is arról, hogy minden zenekari muzsikus tökéletesen tudja a partitúrát, hanem a zenekari játék becsületéről, arról, hogy motivált legyen az illető. A régi, politikai gazdaságtani terminus technicusokkal ezt úgy mondták: „legyen a dolgozó érdekelt a termelésben”. Ezt a magyar zenekari muzsikusok legtöbbjéről még mindig nem lehet elmondani.

–    Amikor Fischer Ivánnal létrehoztátok a Fesztiválzenekart, Tti voltatok az elsők, akik ezért a változásért tenni próbáltatok.

–    Amikor annak idején Fischer Ivánnal megalapítottuk a Fesztiválzenekart, arra törekedtünk, hogy minden szempontból eurokonform legyen az együttes. Azt akartuk, hogy szűnjön meg a „kisapám, majd csak lesz valahogy” mentalitás. Ez alól sokszor egészen kiváló zenekari muzsikusok sem tudták kivonni magukat – és néha még most sem tudják. Azt akartuk – és ezért még ma is küzdeni kell –, hogy legyen meg az a fegyelem, amely Angliában vagy Amerikában megvan. Egyfelől a karmester egyetlen perccel se lépje túl a próbaidőt, másfelől azonban hatékony is legyen a munka. Ennek egyik első számú előfeltétele a zenekari fegyelem. Ha például leintés után a zenészek tovább játszanak, vagy elkezdenek beszélgetni, vagy nem a teljes együttes figyel oda a próbára, az óriási időveszteséget tud okozni. Én ezt egy időben mértem, és elmondhatom, hogy a próba hatékonysága legalább egyharmadával csökken, ha a leintés után nincs tökéletes csend, amelyben a karmester esetleg más összefüggéseket is megvilágíthat, és esetleg egy másik zenekari csoportot aktiválhat néhány másodpercen belül, ellentétben azzal, ami általában történni szokott fegyelmezetlenebb zenekarok esetében. Ezzel kapcsolatban rengeteg más problémáról is beszélhetünk. A zenekari fegyelem a haknivállalások kérdésekor is szóba kerülhet: meg kell például nézni, hogy az a hakni méltó-e a mi zenekarunk muzsikusához. Beszélhetünk az otthoni gyakorlásról, a számon kérhetőségről, a szankcionálhatóságról. Annak idején a Fesztiválzenekarnál (amely akkor még időszakos együttes volt) olyan normákat vezettünk be, amelyek nem voltak jellemzőek az akkori magyar zenekari életre. Ez persze kifejezetten elitista nézőpont. Én is elitista voltam, bár már a hetvenes években hangsúlyoztam, hogy szükség van – nem a középszerre, hanem a derékhadra. A derékhad nem a középszert jelenti, hanem azokat a muzsikusokat, akik sokkal tehetségesebbek, és sokkal inkább készenléti helyzetbe hozhatók, mint ahogyan az a valóságban látszik.

–    Úgy fogalmaztál az imént, hogy elitista voltál. Ma már nem vagy az?

–    De, elitista vagyok abból a szempontból, hogy a gyengébb muzsikusból is ki akarom hozni a minőséget. De meg tudok békélni azzal, ha azt látom, hogy valakinek csak ennyit adott a Jóisten…

–    Annak idején, a nyolcvanas években létrejött a Fesztiválzenekar, amely elkezdte „felfelé húzni” az egész magyar zenekari kultúrát. Aztán 1997-ben vezetéseddel felzárkózott mellé a hajdani ÁHZ-ból létrehozott Nemzeti Filharmonikusok, és ettől kezdve már két ilyen együttes volt, amelyekkik ráadásul egymást is folyamatosan stimulálják, egy nemes verseny szellemében, és ez mindmáig tart. Úgy gondolom, ez hallatlanul jót tesz nemcsak ennek a két együttesnek, hanem az egész magyar zenekari kultúrának is, hiszen állandóan emeli az általános mércét. Ilyen értelemben az az „elitizmus”, amelyről beszélsz, rendkívül hasznos jelenség.


–    Így van. Talán én vagyok az a magyar karmester, aki a legtöbbet vezényel más zenekarokat: a Fesztiválzenekar kivételével vendégként gyakorlatilag az összes magyar zenekar koncertjein megfordulok. Bárhová megyek is, mindenütt azt tapasztalom, hogy az életben maradásért vívott küzdelmet mostanra fölváltotta a minőségért vívott küzdelem. Örömmel megyek a Pannon Filharmonikusokhoz, a Miskolciakhoz, a Duna Szimfonikus Zenekarhoz, akikkelamellyel például múltkoriban egy kifejezetten jó Brahms-Negyediket sikerült csinálnunk. Európai színvonalon muzsikáltak. A wiesbadeni zenekar volt az az európai együttes, amelyet legutóbb vezényeltem: azt kell mondanom, hogy ha össze kellene hasonlítanom a hazaiakkal, mindenképpen a magyarokra szavaznék. Munkaintenzitás, stílusismeret és hangszeres készség, felkészültség szempontjából is. Óriásit fejlődött az utóbbi évtizedekben a magyar zenekari kultúra! Nem véletlenül mondtam az előbb, hogy aranykorban élünk. A mostani kulturális kormányzatnak valóban mindent meg kell tennie azért, hogy ez az állapot a lehető legtovább fennmaradjon, mert ez a biztosítéka annak, hogy a jövőbeli, még felfedezetlen zenei tehetségek nem fognak elveszni, illetve nem vándorolnak el külföldre. A Rádiózenekar ügye pedig mindezekkel a lehető legszorosabban összefügg. Az elitizmus kérdésével, a tolerancia kérdésével, a tehetségek megtartásának kérdésével.

–    Ráadásul tegyük hozzá: a Rádiózenekar Fischer Ádám keze alatt minden egyes Wagner-napok eseménysorozatán igazi elitzenekarként jelenik meg előttünk…

–    …mert rengeteget gyakorolnak a Wagner-előadásokra! És különleges kedvvel készülnek ezekre a fellépésekre. Már csak a zene miatt is. De hát, hogy mondjak valami hasonlót: ott van a mi Strauss-sorozatunk: egy Schweigsame Fraut bemutatni sem volt csekélység, de már az első próbán azt éreztem: igen, ezek a szólamok meg vannak tanulva…

–    Mi az állami szféra szerepe ebben az összefüggésben?


–    A komolyzene soha, sehol nem lehet nyereséges. Támogatásra van szüksége. A Bartók Új Sorozat időről időre megkapja azt a pénzt, amely lehetővé teszi a kiadványok megjelenését – de ehhez is pénz kell, és a Liszt-verseny megrendezéséhez is pénz kell, és egy-egy évforduló megrendezése is pénzbe kerül. Úgy gondolom, hogy a kulturális kormányzatot nem lehet szűkmarkúnak nevezni – de Fortuna bőségszarujának sem.

–    Kell változás a finanszírozás területén?


–    Mindenképpen.

–    Milyen nagyságrendre gondolsz?


–    Milliárdos nagyságrendre, természetesen. Azt hiszem, újból meg kellene vizsgálni a zenekarok helyzetét, fontos volna, hogy ne legyenek érinthetetlen együttesek, és olyanok sem, amelyek törvénytelenül működhetnek. Lehet, hogy azon is érdemes elgondolkodni, hogy nem kellene-e megvalósítani azt, ami Németországban is működik: ott vannak A-kategóriás és B-kategóriás zenekarok. Ennek persze finanszírozási következményei is volnának, és ehhez bizonyára a Szimfonikus Zenekarok Szövetsége is hozzászólna. A törvények megvannak, de sokan átbújnak a kiskapukon, a szabályokat pedig némelyek megszegik. És még csak nem is ítélhetek el senkit azért, ha úgy próbál életben maradni, ahogy tud. A legfontosabb, amit csak ismételgetni tudok: nem szabad zenekarokat megszüntetni, nem szabad jól működő kulturális műhelyeket ellehetetleníteni.

–    Egyetértesz-e azzal a sokszor hallott véleménnyel, amely szerint a magyar zenekarok sorsát, ahhoz képest, hogy más területeken milyen költségvetési tételek léteznek, aprópénzből lehetne rendezni?

–    Azt gondolom, hogy azokhoz az összegekhez képest, amelyekre az autópálya-építkezéseknek, a kórházaknak, az iskoláknak van szükségük, a zenekarokra költött összegeket elenyészőnek nevezhetjük. Úgy vélem, a magyar zenekarok sorsát egyetlen stadion árából több évre rendezni lehetne. Azt kell finanszírozni, amiben jók vagyunk. A zene ilyen. Érdemes támogatni, sokkal inkább, mint olyan sportokat, amelyek csak eszik a pénzt. E hasonlatnál maradva: tartsuk szem előtt, hogy magyar zenekar még nem vesztett meccset. Sem itthon, sem külföldön. (Csengery Kristóf)


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!