Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Azt tanítottam, amit a gyakorlatban is megtapasztaltam


Beszélgetés Prőhle Henrik fuvolaművésszel, a Magyar Állami Operaház volt szólamvezetőjével és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanárával családjáról, pályafutásáról és tanítványairól 80. születésnapja alkalmából

- A Németországból származó Pröhle-család tagjai több mint egy évszázada töltenek be egyaránt jelentős szerepet a magyar művelődéstörténetben és az evangélikus hitéletben. Volt közöttük nyelvész-, illetve teológus-professzor, de író, és grafikusművész is. Egyik legismertebb felmenőjük, az Ön nagyapjának testvére, Pröhle Vilmos orientalista, akit kortársai poliglottsága okán csak "a magyar Mezzofanti"-ként emlegettek.


P.H.: Amikor Japánban voltunk a zenekarral, egyszer csak megjelent a tolmács, egy japán fiatalember, aki izgatottan érdeklődött, hogy "ki az a Prőhle, ki az a Prőhle?" Mert az első magyar-japán nyelvtant Pröhle Vilmos készítette. Orientalista volt, és tulajdonképpen kicsit bohém ember lehetett. Én úgy hallottam, hogy a telefonkönyvből tanulta meg az idegen nyelveket. Nem tudom, hogy ebből mennyi igaz, de úgy tartják számon, mint aki több mint negyven nyelven beszélt. A várban lakott, és hetente kártyázott Horthyval. Egy ilyen kártyaparti alkalmával megjelent a szárnysegéd, és jelentette, hogy a következő héten egy thaiföldi hercegnő látogatását várják. Reményét fejezte ki, hogy a professzor úr az anyanyelvén beszél majd a hercegnővel. Mire a professzor a következőt válaszolta: "Thaiföldön három nyelvjárás van. Ezek közül én kettőt ismerek. Ha a hercegnő nem a harmadikat beszéli, akkor tudunk beszélgetni."


- Úgy tudom, hogy az ő gyermekei között is voltak kiemelkedő tehetségek.
P.H.: Öt gyermeke volt. Vilma nevű lánya később nővére után költözött Tübingenbe, ahol tehetséges portréfestőként, illetve grafikusként működött. Vilma egyik fivére, Sándor, Rákospalotán volt evangélikus lelkész. Ő építtette az ottani új evangélikus templomot, ami nyomokban az esztergomi Bazilikára emlékeztet. A fóti evangélikus templom szószékét pedig kiváló ízléssel saját kezűleg festette. Emellett irodalmi ambíciói is voltak, verseskötete is megjelent. A családban egyébként generációról generációra hagyományozódik egy sétapálca, amelyre a világtörténelmet faragta rá, rendkívüli kézügyességgel. Végül az volt a kívánsága, hogy ezt a sétapálcát mindig a legidősebb Pröhle-gyerek örökölje, így az most Gergő fiamnál van.

- Jelentős teológus-professzorok is voltak a családban.

P.H.: A nagyapám, aki szintén Henrik, evangélikus lelkész volt negyvenöt éven át, 1905-től 1950-ig Pozsonyban. Nagyon szerettem őt kisgyermek koromban. Egy éves voltam, amikor Pozsonyból Magyaróvárra költöztünk, ahonnan kölcsönösen látogattuk egymást. 1950-ben, amikor meghalt, nem lehetett Mosonmagyaróvárról Pozsonyba utazni. Édesapám nem kapott engedélyt, hogy részt vegyen Pozsonyban a nagyapám temetésén, akit szlovákul temettek el. Csak a Miatyánkot lehetett magyarul imádkozni. Ezek nagyon szomorú évek voltak. Nagyapám másik testvére, Károly, Sopronban volt teológia tanár, de az ő Károly nevű fia már Budapesten lett teológia professzor. Volt egy negyedik fivérük is, Gusztáv, aki a Kovászna-megyei Zágonba keveredett, és ott gazdatisztként tevékenykedett. A családi hagyomány szerint barna medvéket exportált Erdélyből Svájcba, közelebbről Bernbe.

- Valóban sokoldalú család, rengeteg művészi hajlammal, de úgy tűnik muzsikus nem akadt Tanár Úr felmenői között. Fuvolázni Mosonmagyaróváron kezdett?
P.H.: Nem. Édesapámat, aki közgazdászként egy kisebb gyárnak volt az igazgatója Mosonmagyaróváron, 1949-ben Budapestre helyezték, ahol egy országos vállalat tervosztályának lett a vezetője. Én mérnök szerettem volna lenni - amint ezt már több alkalommal elmondtam - mégpedig út- és vasúttervező mérnök. Számomra ugyanis egy autópálya kereszteződés, vagy egy vasúti pályaudvar esztétikai élmény. 1953-ban azonban, amikor harmadik gimnazista voltam, még tértek vissza a hadifoglyok a Szovjetunióból. Egyszer csak megjelent két hölgy, hogy mivel én jó vagyok orosz nyelvből, az a megtiszteltetés ér, hogy az Oleg Kosevoj Szovjetösztöndíjas Gimnáziumban fejezhetem be a tanulmányaimat, ott érettségizhetek, és ezt követően természetesen azt tanulhatok Moszkvában, amit akarok. Az ötvenes évek elején egy ilyen megkeresésre nemet mondani nem volt ajánlatos. Így végül odáig fajult a dolog, hogy azzal bújtam ki, hogy fuvolázom, és olyan tanár, mint az én tanárom - Jeney Zoltán - Moszkvában nincs. Végül abban maradtunk, hogy elintézik nekem, hogy Moszkvában is tovább folytathatom a fuvolázást. Negyedik gimnáziumban azután a Műszaki Egyetemre jelentkeztem, de az osztályfőnököm nem továbbította a jelentkezési lapomat, azzal a felkiáltással, hogy "Fiacskám, belőled muzsikus lesz!". A történethez hozzá tartozik, hogy az osztálytársam volt Németh Géza, aki később a világhírű Bartók-vonósnégyes brácsása lett, ezért az osztályfőnökünk elhatározta, hogy belőlem is zenész lesz. Ekkor a szüleim elmentek Jeney tanár úrhoz, hogy a véleményét kérjék, aki úgy nyilatkozott, hogy van jövőm a hivatásos muzsikuspályán.

- Jeney tanár úrnál magánúton tanult?
P.H.: Nem. Mivel én az úttörőknél már furulyáztam, ezért első gimnazista koromban, 1951-ben bementünk a pesti Konziba - ami akkor a Semmelweis utcában, a későbbi Tanárképző épületében működött -, hogy furulyaoktatás iránt érdeklődjünk. A portás azonban furulya helyett fuvolát értett, és Jeney tanár úrhoz irányított, aki azzal vált el tőlünk, hogy vegyenek nekem egy fuvolát, és hogy az újságban majd benne lesz a felvételi vizsga időpontja. Anyám egy győri hangszerkereskedőnél vásárolt nekem egy vízipuskára emlékeztető fuvolát, amivel én annak rendje és módja szerint megjelentem a felvételin. Csakhogy az nem szólalt meg, mivel soha senki nem mutatta meg, hogy hogyan kell rajta játszani. Végül az oboa tanár, Szeszler Tibor mentette meg a helyzetet, mert fölállt, és megmutatta, hogyan kell a fuvolát megfújni. És ekkor már nekem is megszólalt a hangszer. Erre felvettek. Hát ez volt az én felvételi vizsgám. Jeney akkor második éve tanított a Konziban. Vagy nem volt elég növendéke, vagy észrevett bennem valamit. Mindenesetre így lettem Jeney-növendék, és fél év múltán már kaptam egy rendes Böhm-fuvolát, amivel azután már elindulhattam a pályám. Úgyhogy én öt évig jártam a Konziba Jeney tanár úrhoz, és tulajdonképpen, ha azt lehet mondani, hogy ezen a pályán valamit elértem, akkor azt neki köszönhetem. Ő annyira nagyszerű ember volt, hogy csak a legnagyobb szeretettel tudok emlékezni rá.

- 1956-ban került a Zeneakadémiára, Hartai Ferenc osztályába. De mikor indult el úgy igazában Tanár úr szakmai pályája?
P.H.: Másodéves főiskolás voltam, amikor 1957 decemberében a MÁV Szimfonikusokhoz kerültem, egy nagyon kedves barátom és kollégám, Hock Bertalan oboaművész ajánlására és némi unszolására. A próbajáték után ugyanis nem jelentkeztem zenekari játékra, mivel azt hittem, hogy a kollégámat már felvették. Berci azonban ragaszkodott hozzá hogy zenekari próbán is kipróbáljanak, ahol a Páva-variációt tették elém, majd közölték, hogy felvettek. 1961-ben aztán Rudas Imre tanár úr elintézte, hogy egy előzetes itthoni válogatót követően néhányan kijuthattunk a Főiskoláról a müncheni nemzetközi zenei versenyre, többek között Tarjáni Ferenc kürtművész, Jasper Bella, Barlay Zsuzsa operaénekes és jómagam. 1960-ban már volt kint egy kisebb főiskolai delegáció Janota Gábor, Nagy András és néhány énekes részvételével, akik közül mindenki visszajött. Ne feledjük, hogy mindez nem egészen négy évvel a forradalom után volt. Egy évvel később részt vehettem a genfi nemzetközi zenei versenyen is, tekintve, hogy Münchenből hazajöttem. Én olyan óriási dolognak éreztem, amikor 1956-ban felvettek a Zeneművészeti Főiskolára, hogy eszembe sem jutott, hogy - akkori kifejezéssel szólva - disszidáljak. Sem akkor, sem később. A genfi zenei versenyre még a MÁV Szimfonikusok tagjaként utaztam el 1962-ben. Közben adódott egy kisegítési lehetőség az Operába, mivel az egyik második fuvolás, Kolsovszky József megbetegedett. Távollétemben azonban ismét Rudas tanár úr lépett közbe, aki azt mondta, hogy jöhet ide bárki kisegíteni, de engem megvárnak. Miután hazajöttem Genfből, ősszel bekerültem kisegítőként az Operaház zenekarába, és azután ott is ragadtam. 34 évad után, 1996-ban, a 60. születésnapomon kértem a nyugdíjazásomat, hogy ne kelljen elküldeni az akkori ösztöndíjasokat.

- Rudas Imrét említette az előbb, aki az Operaház fagottművésze volt, de egyben a Zeneakadémia tanára is. Tanár úr pályájának kezdetén mennyire élt még az a bécsi gyakorlat, hogy az Operaház zenekari művészei tanítanak a Zeneművészeti Főiskolán?

P.H.: Ha visszagondolok erre, akkor én leggyakrabban Pongrácz Péter oboaművésszel játszottam együtt a zenekarban, akit nagyon nagyra értékelek. Mögöttem Meizl Ferenc klarinétművész ült, aki a Főiskola tanárképző intézetének budapesti tagozatán volt sokáig tanszékvezető. Abban az időben  Győrben tanítottam: négy évig a konziban, négy évig a tanárképző intézetben, ott már docensként. Ekkor kérdezte meg Pongrácz Péter, hogy nem volna-e kedvem megpályázni a Zeneakadémián meghirdetett másik fuvolatanári állást. Több pályázó közül az Egyetemi Tanács végül az én pályázatomat fogadta el. Tulajdonképpen Pongrácz Péternek köszönhetem, hogy a budapesti Zeneakadémia tanára lettem, és amikor ő lemondott a tanszékvezetésről, mert rektor-helyettes lett, akkor én vettem át a fúvós tanszék vezetését. Így végül is elmondható, hogy akkor még nyomokban megvolt valamennyi a korábbi bécsi tradícióból, ami a szimfonikus zenekari kultúra fejlődése és bővülése nyomán azért napjainkra már Bécsben is feloldódott.

- Tanár Úrnak mi a véleménye arról, hogy napjainkra a zenekari fuvolás szakma gyakorlatilag teljesen elnőiesedett?
P.H.: Még nem gondolkoztam el ezen mélyebben. Viszont meggyőződésem, hogy a lányok ugyanúgy tudnak fuvolázni, mint ahogy mi szerettünk volna. Mert - és ezt minden álszerénység nélkül mondom - a mai generáció már sokkal jobban fuvolázik, mint ahogy mi tudtunk annak idején. Az viszont biztos, hogy az előadóművészi pálya hosszú távon a kolléganők számára a magánéleti kötelezettségek miatt sokkal göröngyösebb. Ez is az oka annak, hogy ritkábban látni neves zenekarokban 35 év feletti kolléganőt, mert a gyermeknevelés és a családi élet harmóniája miatt többen idő előtt feladják közülük az olyan kényes zenekari posztot, mint amilyen mondjuk a zenekarban az első fuvolásé.

- Gondolom, Tanár Úr több évtizedes tanári működése során közvetlenül tapasztalta azt a hihetetlen fejlődést ami - számos terület mellett - a fuvolajáték terén is végbement, és amelyre az imént is hivatkozott.

P.H.: Egykori tanítványaim között is több olyan nagyszerű fuvolás akad, aki mint például Ittzés Gergely -, aki  egyenesen a világhír felé tart, mert annyira jól, okosan és zseniálisan tud fuvolázni. Az, amit Ittzés Gergő a fuvolával művelni képes, az most már szerintem az országban is egyedülálló jelenség. Őt egyébként már nem kellett, illetve nem is lehetett tanítani, annyira egyéni karaktert adott a fuvolának, annak ellenére, hogy az egyik korábbi tanítványom, Dratsay Ákos növendéke volt. De olyan tanítványaimra is nagyon-nagyon büszke vagyok, mint Németh Pál, aki végül nem fuvola, hanem középiskolai énektanár- és karvezető szakon került be a Zeneakadémiára, és most az Operaházban dirigál régi zenét, azon túlmenően, amivel barokk fuvolásként, a Savaria Barokk Zenekar vezetőjeként, valamint korábban a Capella Savaria alapítójaként és első művészeti vezetőjeként gazdagította a magyar zenei életet. Szintén nagyon büszke vagyok Madaras Gergelyre, aki karmesterként generációjában már eddig is rendkívüli karriert futott be Magyarországról. Ő egészen egyedülálló módon párhuzamosan végezte Budapesten a fuvola tanszakot és Bécsben a karmesterképzőt, amit szenzációs diplomakoncerttel zárt.

- Akkor elmondhatjuk, hogy Tanár Úr leginkább azokra a tanítványaira büszke, akik túllépték, vagy meghaladták az Ön tanítását?

P.H.: Nem, nem azokra. Én mindegyik tanítványomra büszke vagyok. Nagyon büszke vagyok azokra a tanítványaimra is, mint például Gellér Erzsikére vagy Lőrincz Katira, akiket még Győrben tanítottam. Nekem valamennyi tanítványom kicsit a gyerekem is, a csodálatos feleségem és a két nagyszerű saját gyerekem mellett. Az előbb szóba került például Dratsay Ákos, aki feleségével, Berényi Beával - aki szintén tanítványom volt - évtizedek óta nagyon komoly szakmai munkát végez Kecskeméten, amellett, hogy szólistaként nagyszerű lemezfelvételt készítettek például a Doppler-testvérek kétfuvolás kompozícióiból. A pályám végén tulajdonképpen arra vagyok leginkább büszke, hogy ilyen tehetséges növendékek nőttek ki kicsit a kezem alól. Azt vettem észre egyébként, hogy az ilyen és hasonló interjúk alkalmával talán nem is az a legfontosabb számomra, hogy az életemről, vagy a pályám alakulásáról beszélhessek, hanem inkább a tanítványaim sikereiről.

- Ez azért meglepő egy kicsit számomra, mert a legtöbb gyakorló előadóművész a tanítást inkább valamilyen mellékszálnak tekinti a pályán, nem pedig a tevékenysége súlypontjának.

P.H.: Régebben is elmondtam egy interjúban, hogy az én pályafutásom tulajdonképpen három pályának a találkozása. Először lettem zenekari muzsikus, egy idő után lettem tanár, és nem sokkal később részben szólista is. Ez a három tevékenység nálam teljesen összefüggött, és harmonikusan egészítette ki egymást. Amit tanítottam, az nem volt más, mint amit a saját gyakorlatomban megtapasztaltam. Ugyanakkor a zenekarban sem tudtam volna kellő színvonalon helytállni, ha nem tanítok, illetve nem lépek fel időnként szólistaként. (Kaizinger Rita)
 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!