Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Akinek ragadós a zeneszeretete

Vásáry Tamás üzenetekről, beteljesületlen álmokról, zenekarokról


Elfoglaltabb, mint akár harminc évvel ezelőtt, s ma már nem biztos, hogy lenne ideje megírni azt a háromezer oldalas életregényt, amelynek első kötete szeptember végén kerül a boltokba, Üzenet címmel. Fellépésekből ugyanis akad jócskán, Vásáry Tamás szerint születésnapi éve van, hiszen Debrecenben, Szombathelyen már hangversennyel ünnepelték, és ősszel a fővárosban is lesz a 80 esztendeje előtt tisztelgő koncert, amelyen kedves együttese, a Rádiózenekar élére állhat. A zongoraművész-karmester még most is azt az elvet követi, mely szerint nem ragaszkodik semmihez, de nem is ad fel semmit.   

- Minden teljesült az elmúlt nyolc évtized alatt, amire vágyott?
- Egyetlen pozíciót nem kaptam meg sosem: a dalszínházi főzeneigazgatóságot.  Pedig már húsz esztendősen szerettem volna az Operaház tagjává válni, de ez a törekvésem az évtizedek során mindig valami miatt, és folyton az utolsó pillanatban, meghiúsult... Az opera gyerekkoromtól kezdve érdekelt. Amikor édesapám államtitkár lett, attól kezdve bérletünk volt a dalszínházba, és kívülről megtanultam a darabokat. Később azonban, amikor már a Zeneakadémiára jártam,  kitűnőnek kellett lennem az ösztöndíjért - el kellett tartani  a családomat -, így nem jutott időm semmi másra. Ráadásul osztályokat is ugrottam. De amikor végeztem, Tóth Aladárék felajánlották, bármikor nézhetek előadásokat az Operaházban, és éltem is ezzel a lehetőséggel,  minden este. Egy alkalommal elmondtam, mi nem tetszett az aznapi dirigálásban, és meg is mutattam a levegőben.. Tóth Aladár erre azt felelte: akkor jövőre jössz hozzánk. S én az operaszeretetemmel két év alatt főzeneigazgatóvá válhattam volna...

- Mi akadályozta meg mindezt?
- Jött a forradalom…  De külföldön is ez játszódott le többször, egymásután.  Pedig ha egyszer beülök egy dalszínházba, úgy vélem, nem teszem ki többet onnan a lábam...  Miután elhagytam az országot, eleinte zongorázásból éltem, így arra nem jutott időm, hogy korrepetáljak, amire pedig az operai munkához szükség lett volna. Később Solti György elintézte, hogy az Aix-en-Provance-i fesztiválon dirigáljak, de mire ez megvalósult volna, leváltották az intendánst… John Pritchard hívott korrepetálni a Glyndebourne-i Operafesztiválhoz, de mire vezényelhettem volna, meghalt... Itthon is ez a széria folytatódott, hiszen ahogy hazajöttem, Hámori József miniszter felajánlotta, legyek az Operaház vezetője. Aztán a következő héten leváltották... A későbbi  kísérleteim is mind kudarcba fulladtak,  legutóbb például Harangozó Gyula pályázatában voltam megnevezve főzeneigazgatóként, majd az előzetes hírekkel szemben, nem ő nyerte meg a pályázatot… Persze, dirigáltam operaelőadásokat a világ számos pontján, de az, amire vágytam, hogy én készítsek elő vezetőként egy produkciót, állítsak össze repertoárt, nem valósult meg. Becsukódott előttem az opera ajtaja, bár talán, ha Szombathelyen születne egy játszóhely... De végülis most már nem bánom, hiszen a napokban jöttem rá, mindennek mi volt az oka.  

- Mit gondol, mi?
- Mert ha békésen ülök egy helyen, akkor sosem születik meg az életregényem. A könyv, amelyet 1969 óta írok, azért lett olyan színes és érdekes, mert körbeutaztam a világot, rengeteg izgalmas emberrel ismerkedtem meg. A könyv tulajdonképpen pszichológiai dráma, annyira személyes, hogy a legjobb barátaim is meglepődve fogják olvasni néhány részletét. Most 2000-ig jutottam, de az utóbbi években is történtek érdekes dolgok, majd azt is papírra kell vetnem. Egyébként mindent Proust-i részletességgel írtam le. Visszatérve az operára, ennek kapcsán mindig az első feleségem jut eszembe, aki azt mondta: ne ragaszkodj semmihez sem, de ne is adj fel semmit.

- Mikor döntött úgy, hogy könyvet ír, és hogyan jutott ideje erre a zene mellett?
- Az első feleségemnek 1969-ben panaszkodtam arról, annyira színesen élnek bennem a gyerekkori emlékeim, hogy azt át szeretném adni az embereknek, ha egyszer lesz rá időm. Ő pedig azt felelte, sosem fog beleférni az életedbe, ha most nem kezdesz neki. Attól kezdve szinte csak dőlt belőlem a szöveg, mintha kinyitottak volna egy csapot. A hordozható írógépemet püföltem a repülőn, a taxiban, koncertre menet. Eszembe sem jutott volna kiadni, de második feleségem, Tunyogi Henriett nemrég, egy vacsorán találkozott a Libri igazgatójával, akinek említette a könyvemet. Ő kért belőle néhány fejezetet, majd úgy döntöttek, megjelentetik mind a háromezer oldalt. Az első fele lát napvilágot szeptember végén, a második pedig februárban. 

- Gondolom, a könyvében a zenekarokról is ír majd, amelyekkel eddigi pályafutása során dolgozott...

-Nem, mert ez a könyv tényleg regény. Közben dolgozom egy életrajzon, egy részével már készen vagyok, körülbelül háromszáz oldalas lesz, abban írom meg a szakmai vonatkozásokat. A most megjelenő kötetben viszont tényleg az érzelmi, pszichológiai rész kapott helyett, a belső életem fejlődése. Az első feleségem, aki kiválóan értett az irodalomhoz, korábban azt mondta, döntsem el, életregényt, naplót vagy életrajzot írok. Mivel annyira regényszerű volt, amit papírra vetettem, hogy ez utóbbinál maradtam.

- Mennyiben változott a viszonya az együttesekkel az eltelt évtizedek alatt, hiszen szólistából lett dirigens?

- Minden zenekar ugyanolyan, csak nívókülönbségek vannak. A berliniekkel, a londoniakkal vagy a New York-i Filharmonikusokkal, azaz a legjobbakkal, mindig remek volt a kapcsolatom. Ez utóbbi együttesnél volt olyan koncertem, amelynek végén egyesével minden muzsikus odajött hozzám gratulálni. Érdekes módon az amatőr vagy ifjúsági zenekarok tagjai is imádták, hogy valaki olyan ismerteti meg velük a zeneirodalmat, aki profi. A rátarti középzenekarokkal volt csak gondom, például egy dán együttessel, amelynek tagjai megszokták, hogy mindenki gazsulál nekik, így az első próbán elmondottakra csak rángatták a vállukat. Másnap semmit sem csináltak meg abból, amit kértem. Ekkor mondtam azt: egy zenekarnak vagy memóriája, vagy ceruzája legyen... Végtelen türelmem van ahhoz, hogy egy rosszul játszó együttesből kihozzam a legtöbbet, de ha valakik nemtörődömségből muzsikálnak rosszul, az halálosan fel tud bosszantani.

- Egy nyári interjúban azt mondta, sokszor a valódi tudásuknál is nagyobb teljesítményre ösztönöz zenekarokat. Mi a titok?
- Egyszerű a magyarázata, még a Rádiózenekarnál fogalmazták meg, ahol azt mondták, az én zeneszeretetem ragadós. Az emberiséget nem, de az embereket szeretem. S ha szeretettel állok egy társulathoz, az sokat számít. Az emberekben hihetetlen potenciák vannak, minden téren, csak ezt ki kell hozni belőlük. Rengetegen lennének képesek kézrátétellel gyógyítani, de a tudásukat kevesen ismerik fel. Nem kerül rá sor. Én sem tudtam magamról, de egyszer ilyen helyzet adódott, és azóta használom ezt a képességemet. A Rádiózenekarban is sok muzsikusnak mulasztottam már el a fejfájását. Van, akinél működik, van, akinél nem. Az okát azonban magam sem tudom... A zenekarokból pedig azzal, ahogy vezényelek, ahogy a műveket megközelítem, ahogy a muzsikusokkal viselkedem, előhozom ezt a többletet. Arról nem is beszélve, hogy tisztában vagyok azzal, zenekari tagnak lenni nem hálás szerepkör, hiszen a muzsikusok felnőtt létükre iskolapadban ülnek, és az történik, amit a "tanár", azaz a karmester akar, aki egy pálcával hadonászik... Eleve ezért infantilis egy együttes, mert megmarad ebben a státuszban. Arról nem is beszélve, hogy mindenki szólista akar lenni, és nem zenekari zenész... A karmesterség pedig érdekes hivatás. Valahogy dirigálni könnyű, jól vezényelni azonban nagyon-nagyon nehéz. Így nem csoda, hogy sok szólistát csábít a karmesterkedés, hiszen a zenekar eljátszik mindent... Fürst János barátom mondta, amikor dirigálni kezdtem, vigyázzak, mert ha ezt olyan jól csinálom, hogy a zenekar respektálni kezd, attól kezdve válik ez a pálya roppant veszélyessé. Ha ugyanis kezdettől fogva kétbalkezes vagyok és rosszul csinálom, akkor a muzsikusok a koncertmesterre néznek, és lejátsszák a darabot. Ha azonban jól vezényelek, akkor követni kezdik a legkisebb rezdülésemet is, és mindent közvetítenek. Ha nem dirigálok jól, akkor ők is rosszul játszanak. Amikor a Bécsi Filharmonikusokat egy nyegle fiatalember vezényelte, elég rosszul, a próbán pedig folyton egzecíroztatta az együttest, a koncertmester a szünetben odament hozzá és azt mondta: ha ezt nem fejezi be fiatalember, akkor a zenekar megbünteti és valóban úgy fog játszani, ahogy maga dirigál...

- Ön nemcsak karmester lett, hanem együtteseket is irányít, hiszen sok évig vezette a Rádiózenekart, az utóbbi években pedig a Savaria Szimfonikusok tiszteletbeli elnök-karnagya. Milyennek találja a közös munkát?
- Ha hosszabb ideig távol vagyok, akkor az első egy-két próbán nem vagyok elégedett a játékukkal, és ezt meg is mondom nekik. De ilyenkor másnap már egy másik zenekar ül ott... Nagyon kedves, kellemes, készséges társaság, augusztusban a születésnapi koncertemen is kiválóan játszottak, s fantasztikus ajándékokkal leptek meg. Sokan rengeteget fejlődtek közülük az utóbbi időszakban. Örülök, hogy nemzeti zenekarrá váltak, s izgalmas szezonnak kezdünk neki a szombathelyiekkel.

- Melyek a következő, "ötéves" tervei?
- Ismét dolgozom a Rádiózenekarral, ez tényleg hosszú távú terv, folytatjuk A zenén túl című sorozatot, amelyet 1996-ban Várbíró Judit indított el, akkor 10 zeneszerzőt vettünk sorra. Nagyon szeretném egyébként mindezt újra venni, mert az a felvételi technika ma már régimódinak számít, így a sorozatot nem tudjuk külföldre eladni. Minden évben négy ilyen, koncerttel egybekötött tévéfelvétel lesz a Zeneakadémián. Novemberben például Csajkovszkijjal, decemberben pedig Bartókkal foglalkozunk. Ez tényleg születésnapi év számomra, hiszen Debrecen, Szombathely után Budapesten is lesz Vásáry 80 koncert, október 15-én, a Müpában tartjuk az ünnepi estet, amelyen a Rádiózenekarral Mozart D-dúr zongoraversenyét és Beethoven IX. szimfóniáját adjuk elő. Emellett az együttessel Tajvanon lépünk fel több hangversenyen. Elképesztő ez a távol-keleti helyszín, a komolyzenei előadásoknak popkoncertet megszégyenítő sikere van. A két szólista Oláh Vilmos és Szabadi Vilmos lesz. Egyébként a szezonban még Olaszországban és Kínában is vezényelek, s itthon is sok koncertem lesz.

- Második feleségével, a balettművész Tunyogi Henriettel is születik új előadás?
- Nyáron a Kaposfesten léptünk fel azzal a programmal, amelyet korábban már a Tavaszi Fesztiválon is bemutattunk. Ezen zongoraműveket játszottam, Heni pedig a darabokra saját koreográfiáit mutatta be. De ő most nagymértékben a filmezés felé fordul, hiszen a Cannes-i Filmfesztiválon nagy sikert aratott a The Liver című alkotás, amelyet Heni rendezett, és amelyben játszik is. A fesztiválra emellett meghívták a To Music című filmet is, amely áprilisban megnyerte az amerikai Roger Ebert filmfesztivált, s ennek az egyik szereplője szintén Heni. Készül vele most egy rövidfilm is, amelyben Eszenyi Enikővel szerepel, emellett rendezőként egy festőnőről forgatott dokumentumfilmet. Most utolsó helyre került nála a tánc, megelőzi a rendezés és a szereplés. Szerencsére mindkettőhöz van kedve és tehetsége. Nálam is változott a sorrend, első az írás, a következő a dirigálás és csak a harmadik a zongorázás.

- Miért lett a hangszere csak a harmadik?
- Mert idegesít.  Mert nyolc éves korom óta ezzel foglalkozom. Ha készülök egy zongorás koncertre, olyan feszültség van bennem, ami miatt sosem tudok úgy játszani a hangversenyen, mint amire képes lennék. Karmesterként teljesen más a helyzet, akkor a koncerten teljesítek sokkal jobban. A próbákon ugyanis csak kontrollálok, és állandóan szelektálok, hogy mit mondjak el, hogy ne legyen túl sok, és túl kevés se. Mindig az idővel küzdök, a helyzettel, a pszichológiával, hogy aznap a zenekarnak éppen mire van szüksége. Nem engedhetem el magam. A koncerten pedig nincs más dolgom, mint előadni, ezért akkor dirigálok legjobban. Az együttesek, amelyek nem ismernek, mindig csodálkoznak, hogy kétszer olyan jól sikerül a hangverseny, mint a próbák. Korábban nem adok bele annyit, átélésben sem, mert nem akarom elpuffogtatni az összes puskaporomat. De most tényleg az elsődleges feladatom az írás, ennek van prioritása.

- Hányan fognak megsértődni a könyv miatt?
- Mindenki. Magamról is nagyon bizalmas dolgokat mondok el... Emberien írok egyébként még arról is, aki a családomnak a legnagyobb károkat okozta, mert megértem a motívációit. A könyv címének ezért először a megértést akartam adni, de végül üzenet lett. Azért, mert mindazzal, ami történt, úgy érzem üzent nekem az élet, s bízom benne, hogy ez az üzenet másokhoz is eljut. Remélem, tanulságos lesz. Sokan azt gondolják csak annak kell pszichológushoz mennie, aki beteg. Young azonban azt mondta, a pszichológia az egészségeseknek szól, hogy ne legyenek betegek, s én vele értek egyet. Illik tudni, hogy mi történik az ember tudatalattijában, mert az összes rossz kapcsolatnak ez a magva....
(R. Zs.)
 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!