Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
A bizalom sem kerül többe, mint a bizalmatlanság
Beszélgetés Győriványi Ráth Györggyel, a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatójával az Operaház strukturális és finanszírozási reformjának szükségességéről
 
- Legutóbbi találkozásunk alkalmával megállapodtunk, hogy olyan interjút fogunk készíteni, amelyben nem esik szó sem politikáról, sem művészeti kérdésekről. Azt terveztük, hogy ez a beszélgetés kizárólag pénzügyi kérdésekről fog szólni, vagyis hogy az Ön elképzelései szerint hogyan lehetne színvonalasan és költséghatékonyan üzemeltetni az Operaházat, kiküszöbölve minden olyan működési zavart, ami pazarláshoz vezet. Aztán az élet – mint annyiszor most is – közbeszólt, de szeretném, ha tartani tudnánk magunkat az eredeti elképzeléshez.
–  Én azért mégis azt javasolnám, hogy ha nem is politikáról beszélünk  – hiszen teljesen mindegy, hogy jobb- vagy baloldali párt, zöldek vagy sárgák vezetik az országot, a minisztériumnak, mint fenntartónak kellene, hogy legyen számtalan olyan kötelezettsége az Operaházzal szemben, ami az alapját jelenthetné az operaházi problémahalmaz megoldásának. 
 
Melyek azok a lényeges problémák, amelyek elsősorban akadályozzák az intézmény normális működését?
– Több látszólag különálló, de mégis egybetartozó probléma-csoportról van szó. Az egyik a magánénekesi társulati rendszernek az öröksége, ami azonban folyamatosan csökken, hiszen amikor 2001-ben először vettem át az Operaház vezetését, akkor még 89 magánénekes volt, ma pedig már csak 35 magánénekes van.  Ennek ellenére ez még mindig nagy szám.
 
Mi ennek a viszonylag nagy létszámnak a gazdasági vonzata?
–  A 35 magánénekes három nagy csoportba osztható. Az egyik, a valóban Magyarország legjelentősebb magánénekeseit tömörítő csoport, akik a mai napig közalkalmazotti jogviszonyban vannak. Mellettük van egy olyan csoport, amelynek tagjai nagy tapasztalatuk és felkészültségük alapján bátran színpadra állhatnak kisebb szerepekben, és azokat nagy repertoárismerettel, magas  színvonalon képesek  teljesíteni. Végül van egy harmadik, nem elhanyagolható rész, akiket vagy csak nagy áldozatok árán lehet felléptetni – ez azt jelenti, hogy a közönség szinte felszisszen, amikor megszólalnak -, vagy egyáltalán nem lehet színpadra küldeni. Ne felejtsük el, hogy van olyan magánénekesünk, aki tíz éve nem volt színpadon. Mindez azért érdekes, mert a tíz év alatt rengeteg igazgató váltotta egymást az Operaházban, tehát nyugodtan kizárható az a tézis, hogy valakinek tetszik valaki, másnak pedig nem. Tehát ha tíz év alatt a mintegy tíz igazgató mindegyike úgy döntött, hogy az illető nem színpadképes, akkor ebből valamilyen következtetést le kellene vonni.
 
Nincs esetleg egy olyan szabály, hogy ha valaki egy bizonyos ideig nem kap szerepet, annak megszűnik a közalkalmazotti jogviszonya?
–  Nincs. A fő probléma ugyanis az, hogy a Magyar Állami Operaházra, mint színházra, és mint operára ugyanazok a törvények vonatkoznak, mint minden más közintézményre. Tehát aki közalkalmazottként bekerül a Magyar Állami Operaházba és határozatlan idejű munkaszerződése van, az ugyanolyan, mintha a kaposvári kórházban, vagy a Ganz Művek régi, államosított verziójában dolgozna. Tehát felmondás esetén, a munkavállaló munkaügyi bírósághoz fordulhatna, ahol meg kellene állapítani az alkalmatlanságát, ami már csak azért sem lehetséges, mert nincs olyan bíróság,  amelyik ezt egyértelműen és hitelt érdemlően meg tudná állapítani. Ezt a problémát az elmúlt évtizedekben senki nem próbálta meg gyökeresen kezelni. Annyi történt, hogy igyekeztek megegyezni énekesekkel, és elég nagy sikerrel, mert hangsúlyozom, hogy a 89 magánénekesből ma már csak 35 van.
 
Anyagilag ez mekkora terhet jelent az Operaháznak?
– Egy-egy magánénekes, csak a fizetése szintjén az Operaháznak átlagban mintegy évi ötmillió forintba kerül, függetlenül attól, hogy fellép-e vagy sem. Ez 20.000 eurónak felel meg, amiből nemzetközileg nagyon magasan jegyzett énekes is két-három estén felléptethető. Mindenesetre biztosan merem állítani, hogy nincs olyan közalkalmazottként foglalkoztatott magánénekese az Operának, akit ugyanennyi pénzből ne lehetne pótolni nem közalkalmazottként foglalkoztatott magyar énekessel. Ez azt jelenti, hogy ha valakit arra az évi mintegy 10-20 előadásra, amit a magánénekeseink évente abszolválnak, azok közül az énekesek közül szerződtetnénk, akiket a nyolcvanas évek vége óta tartó  létszámstop miatt nem tudtunk az Operaházba felvenni, de akiket ma sztárként ismerünk,  akkor ez az énekes az éves fellépti díjainak összegét beszorozva valószínűleg ugyanott lenne, mint közalkalmazottként foglalkoztatott kollégája.  Vagyis nyugodtan lehetnének ezek az énekesek is nem közalkalmazottak, illetve nyugodtan meg lehetne tenni azt, hogy aki nem színpadképes, azok helyett olyanokat léptetünk fel, akikre bejön a közönség. A jelenleg nem foglalkoztatott – mert nem foglalkoztatható – magánénekesek létszámát tekintve ez mintegy évente 55-60-millió forint megtakarítást jelenthetne az Operaháznak. 
 
Nemrégiben egy neves közgazdász nyilatkozta, hogy „egy gazdaság értékét nagyban meghatározza, milyenek az emberek szokásai, erkölcsi alapelvei, kapcsolati viszonyai. Ezek Magyarországon száz éve nem változnak.
– Valóban, ezzel együtt élünk. Mindenképpen beszélnünk kell arról, hogy ezek a magánénekesek, és általában az Operaház egésze, kicsit úgy működik, mint egy nagycsalád. Vagyis a nagycsalád jogait hangoztatják állandóan, ami annyit tesz, hogy egy közalkalmazotti jogviszonyban lévő magánénekes is úgy gondolja, hogy több joga van,mint egy jó külsősnek, egyszerűen azért, mert ő az intézmény falain belül érzi magát . Ilyenkor hangzik el a szokásos érvelés, hogy „ha a mi emberünket kirakják az utcára, akkor mi lesz vele”. Ugyanakkor azt nem kérdezi meg senki, hogy azokkal az énekesekkel, akik évek óta azért nem tudnak bekerülni az Operaházba, mert ők bent vannak, azokkal mi lesz? Ez nagyon fontos az ügy szempontjából, mert általában ezek az énekesek - és nem is mindig a legfontosabbak, mert azok ritkán teszik meg – akik az első vélt panasznál – és itt ismét szerepet játszik a fenntartó felelőssége – azonnal a fenntartóhoz fordulnak. Hihetetlen, hogy a legkisebb sérelmekre is nemcsak a főzeneigazgatót megkerülve a főigazgatónál kopogtatnak, hanem rögtön mennek az államtitkárhoz, a miniszterhez, a miniszterelnökhöz, sőt a köztársasági elnökhöz. Csip-csup ügyekben e magas hivatalok kérdeznek és vonnak minket felelősségre -  mivel érkezik hozzájuk egy levél és ennek megfelelően ezt ki kell vizsgálniuk- , hogy válaszoljuk meg, hogy valaki miért nem kapott szerepet,  vagy valaki miért érzi úgy, hogy mellőzve van a Magyar Állami Operaházban.  Ennél már csak az a rosszabb, amikor magas állami hivatalokat betöltő vezetők személyes kérésekkel fordulnak hozzánk, hogy az ő rokonaik miért nem énekelnek, illetve miért nem csinálnak ezt, meg azt. Nem tudok igazán olyan kulturált országot elképzelni, ahol a politika éppen ezekbe a dolgokba szóljon bele, miközben nem szól bele olyan kérdésekbe, amelyek pedig pontosan az ő fenntartói kötelességei közé, illetve működési kompetenciájába tartoznának. Például, hogy meghatározza, hogy szükség van-e egyáltalán erre a közalkalmazotti rendszerre, és amennyiben igen, akkor lehetne-e esetleg olyan jogszabályokat, olyan lehetőségeket beiktatni, amelyek az intézmény sokkal takarékosabb működését tennék lehetővé.
Ehhez mind vegyük hozzá az egyebeket, tehát a belső énekeseket. Ha egy énekes ki van tűzve mondjuk egy szerepre, de fellépési lehetősége van jobb helyen,  akkor kikéri magának, hogy miért nem a kollégája énekel helyette. Ha adott esetben a kollégája énekel, mert született egy olyan döntés, hogy arra a szerepre a kollégája talán alkalmasabb lenne, mint ő, akkor fúrja a kollégát, hogy miért nem ő kapta meg a szerepet. Iszonyatos nagy energiákkal kezdték a fúrást azok a magánénekesek, akik látták, hogy nagyon sok kórustagot is felléptettem kisebb szólószerepekben. Hiszen a kórustagok között számos jó felkészültségű, nagyszerű hangi adottságú énekes van, akik kisebb nagyobb szerepeket is el tudnak énekelni. Úgy gondolom, hogy ezeket az énekeseket is lehetőséghez kell juttatni, hogy kibontakozhassanak, már csak azért is, mert a kórusból korábban is kerültek ki olyan nagy művészek, mint például Misura Zsuzsa. Ugyanakkor, amikor néhány magánénekest megpróbáltam ellátni elég szereppel, hogy legalább nekik igazolt legyen a közalkalmazotti létük, akkor beviharzottak és közölték, hogy ilyen kis szerep nekik megalázó. Említhetjük például a kétmillió román invázióját. Elmentem Kolozsvárra, hogy meghallgassam az ottani fiatal énekeseket, és mindenki arról kezdett el cikkezni, hogy miért megyek külföldre, amikor még az itteni énekeseket sem tudom ellátni elég feladattal. Holott, a ma hadra fogható énekeseink nagy része Kolozsvárról származik, hogy csak Kiss B. Attilát, Kálmándi Mihályt, Molnár Leventét, vagy még korábbról Arizier Csabát említsem.  Ma egyébként rengeteg Erdélyből származó énekes jelenti a társulat működőképes alapját. 
 
Előfordulhat, hogy ez a néhány művész alkotta „kemény mag” – mondjuk így belső ellenzék – ennyire képes befolyásolni az Operaház egész működésének jövőjét?
– Valójában az a lényeg, hogy bármilyen reformot kezdeményez valaki az Operában, ez a kizárólag a saját érdekeit szem előtt tartó kis csoport folyamatosan fellép valami ellen. De nemcsak az Operaház vezetésénél tiltakozik, hanem azonnal a sajtónyilvánossághoz fordul, cikkeket ír, azonnal elhangzik a vád, hogy itt nemzetellenes, operaellenes tevékenység folyik, és az a legnagyobb baj, hogy a mindenkori politikai erő erre reagál. Tehát a fellépésüknek kézzelfogható hatása van, ami csak még inkább megerősíti őket. Ezért ahelyett, hogy meg tudnánk állítani ezt a folyamatot, hogy minden döntésünkbe valaki folyamatosan beleszóljon, ehhez képest mindenki attól retteg, hogy ha ezt meglépi, akkor majd jön a szakszervezet, a magánénekesek ligája, és így tovább. Megjelenik X.Y. énekes, aki sérelmezi, hogy neki ilyen és ilyen személyes problémái vannak, és elmondja, hogy ő olyan magas összeköttetésekkel rendelkezik, hogy meg fogja buktatni az egész struktúrát. És sajnos, sokszor azt kell tapasztalnunk, hogy igen, valóban képes megbuktatni az egész kialakulóban lévő rendszert. 
 
Pedig egy racionális struktúra kialakítása most már elengedhetetlen feltétele lenne annak, hogy normális mederbe terelődjön az Operaház működése.
– Hangsúlyoznom kell, hogy maga az infrastruktúra és a beleölt pénz nem feltétlenül kevés. Azok , akik összehasonlításul a Scalával és a Metropolitannel példálóznak, elfelejtik, hogy kisebb színházaknak nem feltétlenül van több és azok ettől még nagyszerűen tudnak működni. Tehát ez a pénz egyáltalán nem kevés, csak sajnos a közalkalmazotti jogviszonyban - ami nem feltétlenül jelent drágább működést -, egyelőre több az olyan elem, ami visszaélésre teremt lehetőséget. De menjünk tovább a probléma egy másik szegmensére. Tíz év után én azt hittem, hogy mindent tudok az Operaházról és az Operaház működéséről, és amikor az elmúlt év októberében ide kerültem azzal a megbízással, hogy próbáljam biztosítani a következő egy-két évadot, hogy az új intézményvezetők már olyan helyzetbe kerülhessenek, ami a külföldi operaházak mintájára több évre történő előre tervezhetőséget garantál, akkor nagyon örültem, mert tudtam, hogy képes vagyok arra, hogy egy-két évadot villámgyorsan úgy előkészítsek, hogy az működőképes legyen, finanszírozható legyen, és hogy egyáltalán beinduljon ez a régóta esedékes folyamat. Ekkor ért a meglepetés. November végére ugyanis elkészültem a következő két évad teljes műsortervével, majd megkezdtük a karmesterek, énekesek, rendezők felkérését. Korábban állandó jogos panasz volt az Operaházban, hogy a díszlet- és jelmeztervek soha nem készültek el időre, és emiatt csúszott mindig a díszlet- és jelmezgyártás, ami azt eredményezte, hogy külső műhelyekbe kellett végül kiszervezni a gyártást, súlyos anyagi veszteségek árán.  Most sikerült megoldani, hogy márciusra a díszlet- és jelmeztervek túlnyomó része elkészült, folyamatosan biztosítani lehetett volna a műhelyek munkáját. Ennek ellenére a műhelyek mégsem dolgoztak. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a szabályok értelmében a Magyar Állami Operaházban csak olyan kötelezettséget lehet vállalni, amire az adott évben megvan a pénzügyi fedezet, vagyis a következő évi díszletek gyártását csak az idei évben beérkező bevételek terhére lehetett volna elkezdeni. Mivel az Operaházban nagy létszámú műhelyek vannak, könnyen kiszámolható, hogy ha egy százfős műhely áll anyaghiány miatt, és az emberek emiatt nem tudnak dolgozni, az mekkora anyagi veszteséggel jár. Havonta mintegy harmincmillióba kerül a kincstárnak és a magyar államnak az a kiesés, amit a szervezetlenség miatt kell elszenvedni. És itt megint felvetődik az a kérdés, hogy sikerülne-e egy olyan színházi vagy operaházi finanszírozási törvényt létrehozni, ami kiküszöbölné ezeket a csapdákat. Vagy egy másik példa. Ha van egy olyan rendezvénysorozat, mint legutóbb a május ünnep, amikor sorozatban érkeztek a külföldi vendégművészek, tehát nagy összegeket kellett egyszerre kifizetni, akkor nyilvánvaló, hogy erre valamilyen más finanszírozási megoldást kell találni, hogy májusban több pénzt lehessen egyszerre kifizetni, adott esetben a várható decemberi bevételek terhére, amikor a Diótörő vagy a Bohémélet sorozatos előadása több bevétellel jár, mint kiadással. Mindaddig, amíg ezek a problémák nem megoldhatók, addig folyamatosan meg kell küzdenünk azzal, hogy a háttér rendelkezések és jogszabályok nem alkalmasak egy ilyen típusú intézmény működtetésére.
 
– Egy esetleges operaházi törvény megoldást jelenthetne ezekre a problémákra?
– Olyan rendelkezéseket kellene hozni a folyamatok végiggondolása után, amelyek garantálják a tervezhetőséget. Ez a típusú működés ugyanis merőben eltér egy minisztérium, vagy bármely más közintézmény finanszírozásától. Ez egy olyan közintézmény, ahol nem gazdasági évben, hanem évadokban kell gondolkodni. Vagyis, tudunk kötelezettséget vállalni – ha lenne pénzünk – 2011-re, de a 2012.évi költségvetés majd csak 2011 végén készül el, aminek következtében a 2011-2012-es szezon második felére nem tudunk kötelezettségeket vállalni. Hiába vagyok én borzasztó büszke arra, hogy a művészeket lekötöttük 2012-re, mert nem tudunk velük szerződést kötni, hiszen 2012-re nincs olyan felelős vezető, aki alá merne írni egy szerződést ezekkel a művészekkel, mivel nem tudja, hogy az éppen akkori megvonás mennyi lesz. Apropó megvonás! Amint említettem az elmúlt év október-novemberében előkészítettem a következő évadot, nagyjából annak ismeretében, hogy mennyi pénz állt eddig az Operaház rendelkezésére, mennyi pénzre lehet számítani, sőt múlt év végén megígérték, hogy 1 milliárd egyszázezerrel többet fog kapni az Operaház, mint az előző évben, visszapótolják annak az összegnek egy részét, amit a korábbi években elvontak az Operától. Majd elkövetkezett a 2011. év, amikor a már meglévő felkérések, meglévő szerződések alapján bejelentették, hogy 690 millió forintot elvonnak az Operaháztól. Ami teljes nonszensz. Ugyanis nem kérdezték meg, hogy lehetne-e ez a 690 millió 680 vagy 710, mert fölösleges, hanem megállapítottak egy összeget, ami abban a pillanatban finanszírozhatatlanná tette az intézményt. Jó, azt mondták, hogy zárolták. De mit jelent ez a zárolás? Kapunk-e vis maior keretet mindazokhoz a teljesítésekhez, amelyek már megtörténtek? Mert mondhatjuk azt is, hogy jó, mínusz 690 millió, akkor mindennap Bohéméletet fogunk játszani, ahhoz már 1938-ban megcsinálták Oláh Gusztávék a díszleteket és a jelmezeket, tudjuk mindennap játszani és többnyire bevételt hoz. Semmi probléma, de akkor le kell állnunk a működéssel és ki kell fizetnünk akkor is a kötelezettségeket, hogyha azok nem öltöttek konkrétan szerződésben formát.  Mert ha a vezetőség megkeresett egy díszlettervezőt, és az elkészítette a díszletterveket, időt és munkát fordított a Magyar Állami Operaházra, ez a nemzetközi jog szerint akkor is egy érvényes szerződés, ha nincs írásba foglalva. Ugyanez érvényes a 2012-re felkért énekesekre is, akiknek a fellépését ráadásul meg is hirdettük, tehát a közönség a bérleteket annak tudatában vette meg, hogy a következő évadban az adott előadáson ez és ez fog énekelni. A fő probléma, hogy ennek a helyzetnek nincs törvényesen garantált megoldása, mivel nem tudunk 2012-re kötelezettségeket vállalni, mert nincs rá jogi lehetőségünk.
 
Hogy működött mindez a háború előtt, amikor az Operaház és a Nemzeti Színház volt a két államilag finanszírozott intézmény? 
–  A lényeg az, hogy akkoriban még társulati színházban gondolkodtak. A társulati színházban nincs probléma, mert be vannak töltve azok az állandó funkciók és feladatok, amivel működtethető a repertoár.  Annak idején a színház állandó rendezői, díszlet- és jelmeztervezői dolgoztak valamennyi produkcióban. Ez így megoldható lenne, de akkor ne várjunk el nemzetközi színvonalat. Ha ugyanis részt akarunk venni a nemzetközi vérkeringésben, akkor nemcsak a legjobb énekeseket kell megtalálni, hanem a legjobb rendezőket, legjobb díszlettervezőket is. Akik nem szívesen jönnének el a Magyar Állami Operaházba állandó munkakörbe, hiszem – még ha magyarok is – akkor is szeretnének rendezni más színházakban, vagy akár külföldön is.  A világ elfordult alólunk, nagyobb lett a piac és megváltozott a piac szerkezete is, mi viszont megmaradtunk a régi szellemben. Ha szigorúan közalkalmazotti színház lennénk, és szigorúan csak közalkalmazottakat engednénk a színpadra –amely létszám már az előző vezetés alatt sem haladta meg a 10-20 százalékot -, akkor ma működésképtelen lenne a színház, hiszen a többi fellépő művész mind vendégművész, még ha magyar, akkor is. Ráadásul ilyen módon már velük sem lehet szerződni, és őket sem köthetem meg. Nem mondhatom például Kiss B. Attilának, vagy Fekete Attilának hogy 2012 februárjában legyen kész arra, hogy a budapesti  Operában énekel, mert nem tudok nekik szerződést adni. Ha pedig nem tudok velük szerződni és ők időközben jobb ajánlatot kapnak, akkor nyilvánvalóan azt fogják elfogadni.
 
Ahogy egyébként a közalkalmazotti státuszban lévő énekesek is a jobb ajánlatot preferálnák a budapesti fellépés ellenében…
– Így van. Emiatt egy állandó ördögi körbe kerülünk, aminek az alapja, hogy a fenntartó részéről nincsenek tisztázva az Operaház folyamatos működéséhez szükséges alapvető rendelkezések.
 
Azért vannak olyan hangok, amelyek meglehetősen erősen továbbra is a társulati színház létjogosultsága mellett érvelnek. Gondolom, ezek a hangok elsősorban azok közül kerülnek ki, akik az intézmény tagjaként meglehetős védettséget élveznek, és esetleg nem kell megmérettetniük egy nagyobb léptékű közegben.
–  Pontosan ez a helyzet: a társulati színház mellett én még nem hallottam olyanokat érvelni, akik ne lettek volna a társulat tagjai, vagy nem szeretnének azzá válni. 
 
Megoldást jelentenének-e a hosszabb távú szerződések? Arra gondolok, hogy egy ma nemzetközileg is jegyzett magyar énekes szívesen elkötelezné-e magát mondjuk öt évre a Magyar Állami Operaházhoz?
–  Azok az énekesek, akiknek elsődleges érdekük, hogy minél szabadabbak legyenek, azok nem írnának alá semmilyen távra szerződést, mivel szeretnék eldönteni, hogy adott időszakban ráérnek-e vagy sem. Azok érdeklődnek a hosszabb távú szerződések iránt, akik a karrierjük elején vannak, vagy akiknek már nem megy annyira a szekér…
 
Ön szerint milyen egészséges kompromisszumot lehetne találni a Magyar Állami Operaház esetében szabadúszó művészek és a rövid, illetve hosszabb távú szerződésekkel foglalkoztatott énekesek arányát tekintve? 
– Úgy gondolom, hogy nem kell kitalálni az Operaház működését. Világszerte ugyanis nagyon jól működő operaházak vannak, amelyek elég gazdaságosan képesek működni, mivel rá vannak kényszerítve. Elég csak Németországra tekinteni, ahol a nagyvárosokban gyakorlatilag világszínvonalon repertoárszínházak működnek, vagyis a miénkhez hasonló struktúrában. Ott van húsz magánénekes, akiket kisebb, illetve közepes szerepekre alkalmaznak. Mindez nem jelenti azt, hogy ők ne lennének nagyszerű énekesek. Ők is alkalmasak arra, hogy elénekeljenek egy-egy főszerepet, amelyet rendre meg is kapnak. Ugyanakkor nem álmodnak arról, hogy valaha is ők fogják vinni a prímet. Tisztában vannak azzal, hogy szükségük van arra az öt-tíz évre, ameddig egy ilyen nagy színházban dolgozhatnak. Amennyiben megfelelő színvonalon és jól működnek, akkor innen kilépve ők már megfelelő biztonsággal fognak egy saját szabadúszó karriert folytatni. Ez ma a nyugati énekes modell. Erre természetesen a magyarok jogosan érvelnek azzal, hogy az ottani szabadúszó karrierből lehet annyi jövedelmet teremteni, ami megbízható életszínvonalat garantál a későbbi évekre is. Ez ma Magyarországon valóban nincs, bár azok a magyar énekesek, akik bekerültek a nemzetközi vérkeringésbe is, azért tudnak olyan jómódban élni, ami megteremti számukra azt a biztonságot, ami a későbbi nyugdíjas évek alapját jelentheti. Én ebben hiszek, hogy ezt Magyarországon is meg lehetne valósítani. Az viszont igaz, hogy azok az énekesek, akik a közalkalmazotti jogviszonyból kerülnének utcára, azok maholnap jelentős életszínvonal eséssel szembesülnének. Ami egyrészről természetesen nagyon igazságtalan, másrészről azok akik sohasem tudtak bekerülni az Operaház védőhálójába, úgy mint azok a munkanélküliek, akik elveszítették egyéb munkahelyüket, azok ma ugyanúgy nyomorognak azért, mert nem tudnak hol elhelyezkedni. Éppen ezért úgy gondolom, hogy ezt a problémát nem feltétlenül szociális alapon kellene kezelni.
 
És mi a helyzet a zenekarral, a kórussal és az egyéb szakmákban foglalkoztatottakkal?
– A zenekar, a kórussal és a műszakkal együtt az egész világon közalkalmazotti, vagy valamilyen más, hasonló biztonságot jelentő státuszban dolgozik. Úgy gondolom, hogy szükséges is, hogy a színháznak legyen egy ilyen háttere. Ugyanakkor a műszak megint csak kérdéseket vet fel, ugyanis a műszak foglalkoztatására évtizedek óta megint csak nincs jó megoldás. Egy ilyen színházban olyan mennyiségű műszaki feladat van, amit egy bizonyos létszám alatt nem lehet megoldani. Külföldön éppen annyi műszaki szakembert foglalkoztatnak, hogy adott idő alatt, az adott létszámmal minden feladat biztonságosan elvégezhető legyen.  A munka ott sem kevesebb. Magyarországon ezzel szemben úgy van megoldva a kérdés, hogy  mindenki iszonyatos túlórák mellett, éjszakai pótlékokkal kiegészítve lássa el ezt a munkát úgy hogy az működőképes legyen, csak horribilis összegekért. Tehát amit a színház ma a műszaki személyzetre költ, az jóval több annál, mintha megduplázná a műszaki állományban foglalkoztatottak létszámát, és fizetné utánuk a közalkalmazottak után járó járulékokat. Hisz a túlórák után mind külön díjazást kell fizetni, az éjszakai műszak után szintén külön pótlékok vannak, így fordulhat elő, hogy az Operaházban a  legjobban kereső emberek között – a vezetőket is beleértve – műszaki dolgozók is vannak. A legközelebbi savonlinnai turnénkon például a műszaki dolgozók körülbelül a két-háromszorosát keresik, mint a zenekari zenészek, akik sokkal nagyobb követelményeket támasztó felkészültség és sokkal szigorúbb megmérettetés alapján kerültek kiválasztásra. 
 
Az Előadó-művészeti törvény ezen nem változtatott?
– Az Előadó-művészeti törvény ezen nem nagyon tud változtatni, mivel ehhez az szükséges, hogy elfogadják például azt a tényt, hogy több színpadi munkásra van szükség, tekintve, hogy egy adott feladat elvégzése nem lehetséges egy bizonyos létszám alatt. Két műszakot kell létrehozni, egy délelőttit és egy estit, hogy ne kelljen annyi túlórapénzt fizetni. Ilyenkor ugyanis azt mondják, hogy nincs elég ember, mert kevesebb pénzért nem vállalják az emberek a túlórát. Én viszont ilyenkor elgondolkozom azon, hogy a műszaki személyzet a külföldi színházakban nagyon kulturált emberekből áll. És ha arra gondolok, hogy Magyarországon egy tanárember örül ha nettó százezer forintot haza tud vinni havonta, akkor az a fizetés, amit az Operaházban műszaki alkalmazottként keresne, nagyon sok embert késztetne arra, hogy meggondolja, hogy ez tulajdonképpen egy nagyon kulturált, nagyon jó állás, ami ugyan rengeteg fizikai feladattal jár, de ez mind megoldható, és mindenki nagyon büszke lehetne arra, hogy ő a Magyar Állami Operaházban dolgozik. És lehet, hogy akkor az is előfordulna, hogy színváltozásokkor nem folyamatos hangos káromkodás és csapkodás hallatszana a függönyök mögül, hanem azok az emberek, akik egy ilyen produkcióban részt vesznek, felfogják azt, hogy ők vannak a színházért és nem fordítva. A közönség ugyanis nem azért fizet 10.000 forint körüli jegyárakat, hogy a káromkodást hallgassa hátulról, miközben a díszletelemeket csapkodják a földhöz. Úgy gondolom, hogy itt is nagyon nagy szemléletváltásra lenne szükség. Vagy ott vannak például a műhelyek, ahol valóban a legkiválóbb és legválogatottabb művészek, illetve szakemberek dolgoznak, de ha nem tudjuk megoldani a folyamatos finanszírozását a fenntartó részéről, akkor felmerül az a kérdés, hogy nem szabad saját műhelyeket tartani, hanem az egész tevékenységet ki kell szervezni. Az a vállalkozó ugyanis, aki a munkát megkapja, már eleve számol vele, hogy mondjuk, szeptember előtt nem tudjuk kifizetni, hiába végezte el már márciusban a munkát. 
 
Ebben az esetben azonban valószínűleg minden munkára tendert kell majd kiírni, hiszen ha az adott feladat elér egy bizonyos összeghatárt, akkor a vonatkozó törvények értelmében közbeszerzési eljárást kell lefolytatni.
– Igen. Sajnos az Operaházban is lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy mindent agyon kell szabályozni ahhoz, hogy bízni lehessen az emberek jóindulatában, hogy ne éljenek vissza a lehetőségeikkel. De nem lehet úgy élni, hogy állandóan mindenkiről azt feltételezzük, hogy gengszter. Egyszer végre el kellene jutni odáig, hogy odafigyelve, de megbízva az emberekben, hogy a munkájukat a leghatékonyabban végzik,  és végre el kellene hinni azt, hogy tendereztetés nélkül is működtethető egy országos intézmény. Sokkal olcsóbb lenne minden.
 
Mindaddig, amíg a korrupció mindenhol ennyire mélyre leszivárog, addig szerintem lehetetlen ezt a bizalmat helyreállítani.
– Az igazság az, hogy a bizalmatlansággal is ugyanaz a helyzet. Az emberek nagyon ügyesek. Nálunk például megfigyelt tendencia volt, hogy a tendernyertes szolgáltató által szállított anyagokat rendszeresen elvitték egy magáncéghez, mivel a már említett időhiányból eredően a saját műhelyeink már nem tudták volna a jelmezeket és a díszleteket időben elkészíteni. A magánműhelyből visszaérkezett a késztermék, és a legyártott termék nem ugyanabból az anyagból készült, mint amit mi tendereztettünk. Viszont kénytelenek voltunk külső műhelyre bízni a munkát, mivel maga a tendereztetési eljárás olyannyira időigényes, hogy mire eredményt tudunk hirdetni, addigra már szinte nem marad idő a gyártásra. Természetesen vannak korrupciógyanús ügyek is, amelyeket folyamatosan vizsgálunk és igyekszünk bizonyítani, de mindaddig, amíg nem tudjuk száz százalékosan biztosítani az Operaház működéséhez szükséges feltételeket, addig nem is kérhetünk mindent számon. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, és ez nagyon fontos, hogy a Magyar Állami Operaház hosszú évek óta azért működik, mert rendkívül sok hiteles, az operajátszás, illetve a magyar operajátszás iránt elkötelezett, azért lelkesedő, és azért mindent megtenni képes ember dolgozik benne. Nélkülük az Operaház már évtizedekkel ezelőtt bezárhatta volna kapuit. (KR)

Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!