Zuglói Filharmónia – 2018.május 13

0
20

Pesti Vigadó

Idén 21. alkalommal került megrendezésre a Zuglói Filharmónia Pastorale-bérleti sorozata, amelynek utolsó eseménye mindig valami érdekesség-különlegesség. Felejthetetlenek azok a programok, amelyekre az Állatkertben került sor, de 7-től 107 éves korig várják a közönséget a Vigadóbeli programokra is. Idén május 12-én és 13-án délután 16 órai kezdettel tartották a záró hangversenyt, amelyen a népzene, közelebbről a néptánc kapott főszerepet.

Végigtekintve a Zuglói Filharmónia (voltaképp bármelyik) éves műsorán, feltűnő nagy számban találunk „rendhagyó” rendezvényeket, amelyeken bár a zenéé a főszerep, de alkalmat adnak a társművészetek találkozására. Tudatos a szervezők részéről az az igény, hogy ily módon tegyék intenzívebbé, komplexebbé az élményt.

A ”Szomszédolás” Bartók nyomában címmel, Magyar, szlovák és román népzene és néptánc alcímmel meghirdetett program esetében „borítékolható” volt, hogy a bőség zavara jelenti a legnagyobb kihívást. Rengeteg az, amit érdemes megmutatni – de hogyan alakítható mindabból kerek egész? A műsorvezető Solymosi Tari Emőke zenetörténészként válogathatott, abban a szerencsés helyzetben, hogy „ismeri” a közönséget, látatlanban fel tudja mérni, mennyi élmény és ismeret befogadására képesek. Ezúttal mégis a határokat feszegette; nem is annyira a tényleges programmal, hanem azért, mert a változatos összeállítást az „átállások” (bármennyire zökkenőmentesek is) töredezetté teszik. Ugyanakkor a hallgató azt is érezhette, hogy – épp a tervezett pergés következtében – nincs ideje feldolgozni, megjegyezni a hallottakat.

Tehát, nem egy kirakott puzzle élményével távozhattunk, hanem inkább kaleidoszkóp-darabok emlékével. Olyanokkal, amelyek némelyike inkább érdekes volt, mások pedig információkat, tudásanyagot kínáltak.

Nem vitás: rendkívül nagy szervezőmunkát, előkészítést igényelt a gálaműsorra emlékeztető program, már csak a fellépő személyek és együttesek nagy száma miatt is. Ez viszont egyúttal azt is eredményezte, hogy mindenki „közreműködő”-nek érezhette magát.

A főszereplő Timár Táncegyüttes remek produkcióinál érthető volt, hogy miért lettek bemikrofonozva a Tündök Zenekar hangszerei (hogy az üreges dobogó zajai ellenére is jól hallják őket a táncosok), ám a Vigadó Dísztermében – közelről – egy idő után fárasztó volt a lehengerlő hangerő. Távolította az autentikustól a népi együttes hangzását, hogy akkor is kihangosítva játszottak, amikor nem kísérő funkcióban szerepeltek. Kacsó Hanga Borbála énekében gyönyörködve tudomásul kellett vennünk, hogy a népi énekeshez is elért napjainknak az a gyakorlata, hogy pódiuménekesként kiteszik a kottát – akár rövid számoknál is – olyan énekesek, akik egyébként teljes operaszerepeket gond nélkül tudnak, játékkal egybekötve, alakítani. A szlovák szövegű daloknál esetleg indokolt lehetett, habár a turnézásba idejekorán beleszokott fiatal énekes számára aligha jelenthet megoldhatatlan feladatot a memorizálás (kiváltképp, ha nem folyamatosan van a pódiumon).

A műsor zeneileg legértékesebb élményeit Balogh Kálmánnak köszönhettük – játékát hallgatva ízlelhettük leginkább azt a „tiszta forrást”, amelyként Bartók a népzenét jellemezte. Ezért (is) sajnáltuk, hogy oly sokfélét kínált az összeállítás – szívesen hallgattuk volna még tovább a művészt, akinek játéka egyúttal a cimbalom kifejezési lehetőségeit is feltárta a közönségnek.

Több fővárosi zenekar összeállításában hallható olyan program, ahol egymás szomszédságában hallható a népi eredeti és az, amivé a feldolgozás során lett. Ilyenekre is hallhattunk példákat, változatos apparátusokon. A Zuglói Filharmónia – Szent István Király Szimfonikus Zenekar egy hegedűse és koncertmestere Bartók 44 duójából játszott, a vokális eredeti szomszédságában, és hallhattunk olyan Bartók-gyűjtötte szlovák népdalokat is, amelyek bekerültek a zongorakíséretes vegyeskari Négy tót népdal ciklusába. A Szent István Oratóriumkórus erre az alkalomra készült a szlovák szövegű (általuk máskor magyarul énekelt) verzióval – sajnos, az alkalmiság a színvonalon is érződött. Mint megjelenésükben (miniszoknyától a különböző típusú nadrágokon át az alkalmi maxiszoknyáig a nőikarnál, körömcipőtől szandálon át a tornacipőig), úgy hangképzésükben is érződött valami ad hoc jelleg. Talán épp azért, mert „közreműködőnek” érezték magukat a délutáni rendezvényen.

Méginkább sajnálatos volt ez az attitűd a Szent István Szimfonikus zenekarnál! A Horváth Gáborra jellemző, oldott légkörű muzsikálás ezúttal nevetgélő fegyelmezetlenséggel valósult meg, a zenére-koncentrálás hiányával. Mintha nem „élmény”, hanem „buli” lett volna a népzenei ihletésű Bartók-tételek megszólaltatása. Magyarázat lehet, ha mentség nem is, hogy nagyobb kaliberű feladatokhoz szoktak általában, s most ezt a rövid „közreműködést” nem a zene rangjához méltó komolysággal teljesítették.

Látvány-emlékként a szólótáncos produkcióra emlékszem szívesen, és azt hiszem, mindenki megjegyzi azt a japán táncost, aki mindig remekül ropta a táncokat Timár Sándor koreográfiáiban.

Solymosi Tari Emőke beszélgetett a Timár Táncegyüttes jelenlegi vezetőivel, Timár Böskével és Mihállyal (akit táncolni is láttunk), rövid filmbejátszásokkal elevenítette meg a múlt emlékezetes pillanatait, és sok fénykép vetítésével tette hangulatossá az előadást, amely négy órakor kezdődött, és egy szünettel háromnegyed hétig tartott.

A rendszeres hangversenylátogatásban gyakorlatot szerzett közönség jól tűrte, beleértve a legkisebbeket is. De ezt a tűrőképességet talán nem kellene gyakran próbára tenni – mert biztos, hogy a fegyelmezett zenehallgatás során mindenkinél voltak „mélypontok”, amikor nem hallgatta, hanem csak hallotta a zenét. (Fittler Katalin)

 

Megosztás