Óbudai Danubia Zenekar – 2018. február 28.

0
17

Zeneakadémia

Tavaszi bérleti sorozatát „Modern idők” címmel hirdette meg az Óbudai Danubia Zenekar. Találó a cím, mert hogy a művészetben van-e, lehet-e még beszélni modernről a posztmodern után, az nehéz kérdés, de ilyesfajta aggályok nem vonatkoznak az „időre”, azaz arra, hogy konkrét időszakban mit tartott nemcsak a kor embere, hanem immár történeti távlatból, az utókor is modernnek. A műsorfüzetben örömmel olvastam Óbuda-Békásmegyer polgármesterének, Bús Balázsnak gondolattársítását, ő ugyanis Kodályt idézve hívta fel a figyelmet arra, hogy „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának”. Hasznos és fontos tehát időről-időre átgondolni, milyen gyakorlati és elméleti, tudományos és művészi gondolatok jelentettek mérföldköveket a történelem és a művelődéstörténet során. Méltán aratott nagy sikert a bérlet első koncertje január 25-én, amely a „Gépek” címet kapta. És érthetően nagy várakozás előzte meg a második estet is, amelynek címe kevésbé egyértelmű – mondhatni, többértelműségével már előre is foglalkoztathatta az érdeklődőket. Übermensch – de ezúttal kizárólag a művészetek területén értelmezve.
Ritkaság-élményt jelentett Copland rövid darabja, amely lehetőséget adott a zenekar rézfúvósainak, hogy eme kamaraszám idejére rájuk irányuljon az érdeklődés reflektorfénye. És a Copland-muzsika visszarímelt a hónap elejének kiemelkedő jelentőségű zenei vállalkozására, amikoris 4-én a Müpában a Maratont „Bernstein és az amerikai zene” címmel hirdették meg (ott Copland művészetét Négy motettája képviselte a Szent Efrém Kórus remek előadásában, az Óbudai Danubia Zenekar pedig Bernstein-programmal aratott nagy sikert).
Pusztán a cím alapján nagy valószínűséggel lehetett tippelni arra, hogy Wagner zenéje is helyet kap a műsorban, s így is lett: a Tannhäuser nyitányát, majd az Istenek alkonyából Siegfried rajnai útját szólaltatta meg az együttes. A rézfúvósok tehát további lehetőséget kaptak!
Übermenschről lévén szó, nem csoda, ha a lelkesedés magasra hágott! De nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy vajon rendelkeznek-e a hangszeresek a színpadi művek élményével? Mert ha valaki látta (netán többször is) a Tannhäusert és a Tetralógiát, másként éli meg a kiragadott részleteket is! Ezúttal a biztos szólamtudás birtokában, a vállalkozáshoz méltó lelkesedéssel és lendülettel inkább „produktum”-jellegű eredményről számolhatok be. Panaszra természetesen nem volt oka a hallgatóságnak, hiszen Hámori Máté biztos kézzel irányította együttesét, az össz-hangzáskép tetszetős is lett – de érződött valamiféle távolságtartás mindattól a gondolatiságtól, amely Wagner műveinek sajátja.
Richard Strauss szimfonikus költeménye, amely annakidején „villámcsapásként” hatott Bartókra, új távlatokat nyitva meg a zeneszerzés területén, minden előadóegyüttes számára nagy kihívás. Nemcsak megszólaltatás, hanem oly módon való interpretálása, hogy a hallgató ne csak belesüppedjen a dús zenekari hangzásba, ne csak a hangszín-orgiában tobzódjék, hanem érezzen késztetést, hogy a több-kevesebb tájékoztatást adó tartalmi ismertető birtokában próbálja nyomon követni a történéseket. Az Also sprach Zarathustra azok közé a komplex művek közé tartozik, amelyek igazából a többszöri előadás során képesek „beérni”, vagyis a végigjátszásban is mintegy rutinra kell szert tenni a zenekarnak. Ehhez az első lépés a megtanulás és a műsorra tűzés – az lenne jó, ha a közeljövőben többször lehetősége lenne a Danubia Zenekarnak újra előadni a művet.
Hámori Mátéé az érdem, hogy bízik annyira a muzsikusaiban, hogy műsorra veszi ezt a kétségkívül nagy erőpróbát jelentő kompozíciót. Az ő alapos műismerete (amely többek között a kényes állások „beintésében” is rendre megmutatkozott), valamint a játékosok felkészültsége együttesen olyan tőke, amelyet feltétlenül kamatoztatni kellene! (Fittler Katalin)

Megosztás