Óbudai Danubia Zenekar – 2017. december 2. – BMC

0
28

A kettős kerekszámú évfordulós Kodály műveiből állította össze három estet tartalmazó hangversenysorozatának műsorát az Óbudai Danubia Zenekar. Tette ezt úgy, hogy teret adott vokális és kamarazenei tételeknek is, helyet adva a gyönyörködtető változatosságnak. A BMC-ben rendezett programoknak hagyományosan Eckhardt Gábor a műsorvezetője, házigazdája. Néha már-már ötletgazdának is tarthatjuk, hiszen minden alkalommal egyéni leleménnyel összeállított látnivalókkal lepi meg a hallgatókat, és a tárgyszerű tudnivalók közlésében is változatosságra törekszik. Minden szellemessége mellett azonban néha úgy érzem, kicsit lebecsüli a hallgatóságot. Kávéskanállal adagolja a hasznos információkat, a beépíthető/beépítendő tudásanyagot, miközben vadul elszántan kíván szellemesen szórakoztatni. Nem kétséges, le tudja kötni a figyelmet, általánosan kedveltnek mondható az előadásmódja, de éppen ezért megtehetné, hogy több esszenciáról gondoskodik. És főként: fontos lenne, hogy véletlenül se kerüljön tárgyi tévedés (még zárójeles-rögtönzött megjegyzés formájában sem!) az általa elmondottakba. (Mert Murphy mindig dolgozik, és lesz, aki kizárólag azt jegyzi meg – legutóbb a jambikus lejtés ritmusképlete kívánkozik korrigálásra: ti-tá, titá…).

Kétségkívül hangulatosak és szórakoztatóak a látni- és hallgatnivalót kommentáló programok, ám fontos, hogy mindig jusson elég idő magára a lényegre, a zenélésre is. A magam részéről zóna-adagnak tartottam azt, hogy december 2-án mindösszesen a Romance lyrique című rövid lélegzetű tétel, a Nyári este és a Háry János szvit szerepelt a műsoron.

Valószínűleg a minőséggel is összefügg a mennyiségi igény: ilyen élő-eleven, hangulatos zenélésből többre vágyik a hallgató. Kodály 16 éves korában komponált zongorakíséretes gordonkaműve gyönyörködtető volt Vámos Katalin és Eckhardt Gábor tolmácsolásában – remélhetőleg lesz alkalmuk arra, hogy ezt a művet minél több alkalommal eljátszhassák, hogy minél többen ismerjék meg ezt a ritkaság-értékű művet.

Örvendetes, hogy zenekari esteken ebben az évben/évadban többször felcsendül a Nyári este, Kodálynak az a műve, amely diplomamunkának készült, majd Toscanini felkérésének köszönhetően átdolgozott formát kapott. És ha a főváros zenekari hangversenyeket látogató közönsége az együttesek „erővonalai” mentén helyezkedik el, számolni lehet azzal, vagy vannak „átjárások”! Ráadásul a hangfelvétel-kínálat sem hagyható figyelmen kívül. Itt következett a műsorvezetésnek az a szakasza, amit semmiképp sem hagyhatok figyelmen kívül. Jóhiszeműen feltételezem, a műsorvezető szándéka kizárólag a motiváció, a „figyelemfelkeltés” volt, amikor a Nyári estét azzal a szöveggel vezette fel, hogy a hangversenyre való felkészülésben a mű többszöri meghallgatása során sem tudott „belelkesedni” iránta, majd jött a mesés fordulat, miszerint Hámori Máté megígérte neki, hogy a hangverseny alatt megváltozik a véleménye, s ehhez azt az információt adta, hogy 20 perc alatt lesz az előadás, komolyan véve az Andante assai tempóelőírást. És lássunk csodát, a művet követően Eckhardt Gábor jelezte pálfordulását. Poénnak lehet, hogy jó, eseménynek emlékezetes, talán azt is elérte, hogy „mindenki” feszültebben figyelte az előadást – de a hozzáférhető felvételek (részleges) ismeretében szinte etikátlannak érzem ezt a fajta korteskedést. A Nyári este egyik felvétele azon ritkaságok közé tartozik, amelyek a vezénylő Kodály teljesítményét örökítik meg, de hangképet kínál a Philharmonia Hungarica Doráti Antal vezényletével, a Rádiózenekar Fischer Ádámmal, vagy épp a Miskolci Szimfonikusok Kovács Lászlóval, hogy csak néhányat említsek. Nevek, amelyeket teljesítményük alapján tanult meg a zeneértők sokasága – semmiképp sem érdemlik meg a „lebeszélést”… Ráadásul, nem szorult volna ilyesfajta érzelmi-indulati motivációra a mostani előadás sem. Hámori Máté biztos kezű irányításával olyan interpretációban csendült fel a mű, hogy bármiféle előzetes motiváció nélkül is megtalálta volna az utat a hallgatóság szívéhez.

Kijutott Kodálynak a népszerűsítésből a Háry János szvit bevezetéseként is: anekdota-csokrot kaptunk, kommentált fényképek társaságában. Ilyesfajta hangulatkeltésre pedig a világszerte népszerű szvit önmagában sem szorul rá. Márpedig azt nem lehet hatástalanul eljátszani, legfeljebb több vagy még több  igényességgel: az örökegy meglepetést okozó „tüsszentéssel” a kezdetén, és a daljátékbeli szituációkat (illetve a népdal atmoszféráját) felidéző értéssel. Mindehhez az szükséges, hogy az előadók ne „újrajátsszák” a művet, hanem ismételten hangzó életre keltsék, tehát a jó mesélő átélésével tegyék lehetővé, hogy a közönséget elvarázsolhassa ez a muzsika. És persze jó, ha a figyelem az utolsó hang lecsengéséig kitart, akkor nem fordulhat elő, hogy épp a zárlatot rontsa el figyelmetlen ütős-játékos. Professzionális színvonalú előadásban nincs helye amatőr ügyetlenkedésnek!

A Rendszer és a Módszer címmel meghirdetett estet követően történt mindez A Lukács jegyében. Reklám vagy ellenreklám a fürdőnek, az egykori híres látogatók felsorolásával, és az aktuális árjegyzék felvillantásával. Napjaink Lukács-látogató muzsikusainak még várniuk kell, hogy bekerüljenek a hírességek eme „nyilvántartott” csapatába. (Fittler Katalin)

 

Megosztás