MÁV Szimfonikus Zenekar – 2017. december 21. – Zeneakadémia

0
27

Emlékezetes hangversennyel búcsúzott az óévben az Erdélyi Miklós-bérlet 3. estjének közönségétől a MÁV Szimfonikus Zenekar. A műsort Schumann műveiből állították össze, éspedig korántsem csupán az eleve sikerre számító ismert kompozíciókból. A szenvedélyes Manfred-nyitányt követően a Hegedűverseny csendült fel Ilja Gringolts szólójával, majd a második részben a II. szimfónia került előadásra.

Ismét bebizonyosodott, hogy Takács-Nagy Gábor rendkívüli mértékben képes lelkesíteni muzsikusait. S korántsem csupán arra utalok ezzel, hogy a hallgatósággal kapcsolatot teremtő néhány mondatos bevezetők során szerét ejtette annak is, hogy nyílt színen dicsérje meg fejlődni képes muzsikusait, habár ez is motiválhatja a játékosokat. Néha már-már túlzásnak hat, ahogyan „vizualizálja” zenei elképzeléseit mozdulataival a karmester, ám amikor az intenzív zenélést hallgatom, értelemmel telik meg ez a gesztus. Takács-Nagy ugyanis a próbák során összeállt hangzásképet mintegy emlékeztetőként jeleníti meg, ily módon a hallgatóság is – a szó szoros értelmében – képet kap elképzeléseiről. Mozdulatkészletében számos eszköz van a kontrasztok kifejezésére, s az egyértelmű váltások mindenkor érződnek a hangzásban is. Néha a régi „nagy öregek” kifejezésmódjából is kölcsönöz hatásos mozdulatokat, az intenzitást növelő „vibrato”-gesztusokat például, és igen hatásosan él a tükör-mozdulatokkal, amikoris homofon tagolást kíván. Néha szinte kiszámíthatatlan, hogy melyik szólamokhoz fordul, a dallamjátszóktól kér több intenzitást, vagy épp ellenkezőleg, a kísérőket inspirálja érzékeny alkalmazkodásra. Hasonlóképp, a versenyműben szinte észrevétlenül figyelt a szólistára, aki teljes bizalmát élvezte, és közben a kíséret kidolgozására koncentrálta mozdulatait.

A d-moll hegedűversenyt, amely Schumann életében nem került közönség elé, mindössze éppen 80 éve ismerhetik a hangversenylátogatók. A koncertműsoron ritkaságnak számító kompozíció jelentette sokak (sokunk) számára az „újdonságot” – és a szólista. A 35 éves Ilja Gringoltsnak nincs hangzatos szakmai életrajza, eszerint néhány rangos sikert leszámítva mindösszesen „teszi a dolgát”, ami igencsak figyelemreméltó attitűd napjainkban, amikor mindegyre azt kell látnunk, hogy a legnagyobbak, a legértékesebbek sem nélkülözhetik a beharangozást, a hangzatos reklám-szlogeneket. Gringolts szinte aszkétikus jelenség, semmi modorosság, semmi pózolás – az egész ember maga a megtestesült koncentráció a mű szolgálatában. Az 1740-es évekből származó Guarneri del Jesù hegedűjével szinte összenőtt; a hangszer és a hangszeres csodálatos szimbiózisának lehettünk tanúi. És gyönyörű, személyesen éneklő hegedűhangnak.

Minden bizonnyal a karácsonyvárás légkörét kívánta erősíteni hallgatóságában Takács-Nagy, amikor külön hangsúlyozta a C-dúr fényességét a II. szimfónia bevezetésében. Ami igaz, ám a szimfóniatételek megannyi hangnemet érintenek, tehát ez a fény és ragyogás aligha lehet olyannyira uralkodó, mint a dirigens ígérte. Az viszont tény, hogy hatalmas fokozásokkal sikerült valami sajátos fényt megjeleníttetni az egyöntetűen lelkes vonóskartól. És amikor már úgy éreztük, ez a tetőpont, ennél több nem lehet – akkor egy széles mozdulattal mintegy kitárta a hangzásteret, és kiderült, hogy van több, dinamikában és intenzitásban is. Ami egyúttal azt is eredményezte, hogy a legnagyobb volumenű vonóskari tutti sem volt sem durva, sem bántóan hangos.

Az idő múlását jól le lehetett mérni azon is, hogy amikor felcsendült a II. tétel, az egykor TV-szignálként elhíresült fordulat szinte teljesen megszabadult ettől az asszociációtól, és immár csupán a ciklusra figyelt a hallgatóság, néha közbetapsolva, ami a műismeret (és a hangversenytermi szokás) ismeretének hiányáról és a tetszésről egyaránt tanúskodhatott.

Tartalmas est volt, amely lekötötte a figyelmet, gyönyörködtetően – ennek a jele, hogy viszonylag békés rohammal ostromolta a ruhatárat a közönség. (Fittler Katalin)

Megosztás