Nemzeti Filharmonikusok – 2017. október 26. – Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
12

„Régimódi hangverseny” – mondanám, a Szabó Magda regény (Régimódi történet) szóhasználatával, annak érzelmi töltésével. A Ferencsik-bérlet második estjére Bertrand de Billy érkezett vendégkarmesternek, szólistaként a jónevű kürtművészt, Radovan Vlatkovićot köszönthettük. Műsoron Wagner Siegfried-idillje, Mozart K. 447-es Esz-dúr kürtversenye, valamint Richard Strausstól az Imígyen szóla Zarathustra szerepelt. Tartalmasnak ígérkező program, amely terjedelmében régi szokásrendet követve, bőven belefér a két órába, akkor is, ha – mint esetünkben – ráadást ad a szólista.

Billy érezhetően harmonikus kapcsolatot alakított ki a zenekarral. A hegedűsből lett dirigensnek lehet valami titkos „hívószava”, amivel elérte, hogy a vonóskar álomszép tónussal játsszon, ami az egész est nagy élményét adta. Az opera-léptékhez szokott karmester nem kívánta túldimenzionálni a műsorszámokat, Strauss szimfonikus költeményét is a történeti távlatokat megélt kompozíciók magától értődésével tálalta. Vendégként nem volt nehéz dolga az elsősorban Bécsben otthonos művésznek; hasonló ízléssel számolhatott a közönség részéről, és elégedett lehetett a zenekarral, könnyen megérthették egymást akár félszavakból is. A Nemzeti Filharmonikusok – hála Kocsis Strauss-rajongásának – évadonként Strauss-operákat tűztek műsorra, ily módon rendkívüli jártasságra tettek szert e komponista zenei világában. A stílusismerethez ráadásul az a maximalizmus is járult, amellyel Kocsis magas mércét állított együttesének, így Billy számára korántsem jelentett kihívást, hogy igényesen kidolgozott produkcióval álljanak közönség elé.

Kamatozott tehát a profizmus mindkét részről, a zenekar nem kapott szokatlan instrukciókat, ugyanakkor szinte önkéntesen adhatta tudása legjavát e műsorhoz. A Siegfried-idill már-már túlságosan is idillire sikerült, a Mozart-kürtversenynél sajnálkozhattunk, hogy máris véget ért, Vlatković ráadásként Rossini-szólót játszott, nála mindvégig a problémátlan játékosság nyűgözött le.

Az est nagy élménye a második részre maradt, amikor is a szimfonikus nagyzenekari hangzás megannyi csodáját élhettük át. A vonóskar (16 játékossal a prim-szólamban) tónusa, kiváltképp a hegedűsöké, élményszámba ment. Billy alapos irányítása nagy biztonságot jelenthetett valamennyi hangszeresnek, mindazonáltal volt néhány pontatlan belépés (amikor a különböző hangszercsoportok nem egyszerre szólaltak meg a közös avizóra), de a zenei történések sodra jótékonyan korrigálta ezeket. Érezhetően átélték a szólóállások felelősségét a muzsikusok, akik mintha maguk is gyönyörködtek volna a megszülető hangszínvarázsban.

Szép volt, csak valamiképp fajsúlyát tekintve szokatlanul kevés. Vagy talán csak hozzászokott volna ingerküszöbünk a túldimenzionált intenzitáshoz? Zóna-adag ínyencségből – ilyen adagolással érdemes lenne minden este hangversenyt hallgatni, a magas minőségű mindennapok biztosítására. (Fittler Katalin)

 

Megosztás