MÁV Szimfonikus Zenekar – 2017. október 5. – Zeneakadémia

0
9

Erdélyi Miklósról elnevezett bérletének nyitóhangversenyét adta október első hetében a Zeneakadémián a MÁV Szimfonikus Zenekar. A vezető karmester és művészeti vezető, Csaba Péter irányításával az együttes változatos klasszikus–romantikus–20. századi műsort szólaltatott meg, a három kiválasztott remekmű segítségével a zenetörténet három elkülönülő fejezetébe kínálva bepillantást. A műsor első részében Weber Oberon-nyitányát (D-dúr, 1826) Beethoven 3., c-moll zongoraversenye (op. 37, 1800) követte Várjon Dénes szólójával, míg a szünet után a második részt Bartók amerikai éveinek legnagyobb szabású szimfonikus zenekari alkotása, a Serge Koussevitzky megrendelése nyomán keletkezett Concerto (Sz. 116, BB 123) töltötte ki. A hangverseny kezdete előtt ünnepi pillanatok tanúja lehetett a közönség: Lendvai György ügyvezető igazgató átadta Az évad legsikeresebb művésze díjakat. Előző évadbeli teljesítménye alapján a zenekar két fafúvós tagja: Kőrösy Miklós oboaművész és Székely Edit fuvolaművész részesült az elismerésben.

Három mű, három ihletett és csiszolt előadás – igaz, a hallgató különbséget is érzékelhetett közöttük, kialakítva a maga szubjektív rangsorát. Magam Beethoven c-moll zongoraversenyének tolmácsolását éreztem leginkább inspiráltnak, a második helyre sorolnám a Concerto megszólaltatását, a harmadikra pedig az Oberon-nyitányt – hozzátéve, hogy még a „sereghajtó” is a műhöz méltó, tisztes színvonalon hangzott el. A nyitány lassú bevezetésében tetszett a hangulatteremtő, lírai indítás, vonzónak éreztem a mesevilágba invitáló, ábrándos kürtszignál lágy tónusát, a lírai vonós hangzást az azt kiegészítő fényes-játékos fuvolahangokkal. A gyors rész főtémája irányította először a figyelmet arra, hogy a vonósok játékán akad még csiszolnivaló – különösen az Oberon-nyitány daktilikus ritmusaira oly jellemző nagy hangközugrások igényelnének még intonációs tisztítómunkát. A melléktémához érve a klarinét érzékenyen formált dallama keltett figyelmet. A nyitány a maga kisebb egyenetlenségei és apróbb szépséghibái ellenére is élvezetes perceket, energikus és ihletett muzsikálást hozott, rávilágítva arra, mi az, amit a MÁV Szimfonikusok élén immár öt esztendeje dolgozó Csaba Péter munkájában a legfontosabbnak vélhetünk. Törekvései nyomán a zenekar újra és újra meghaladja önmagát, átlépve korábbi produkcióinak színvonalbeli felső határait – de talán mégsem ezek a csúcsteljesítmények az igazán fontosak, hanem az a másik igyekezet, amelynek szellemében Csaba Péter nem engedi, hogy a közös muzsikálás nívója egy bizonyos sáv alá süllyedjen. Ez az igazi zenekultúra-építés: az az igényesség, amely ragaszkodik egy bizonyos követelményrendszer, egy (amúgy meglehetősen igényesen kialakított) „szakmai minimum” teljesüléséhez, s abból soha nem enged.

A zongoraverseny rendkívül koncentrált megfogalmazásban hangzott fel, a mű előadását hibátlanul működő ízlés és egyensúlyérzék uralta. Várjon Dénes fölényes technikai tudással, szólamát maximális igényességgel kidolgozva játszott, ugyanakkor azonban mindvégig érezhettük: nem a kivitelezésbeli tökéletesség a cél. A muzsikálásban a virtuóz magatartásforma nem uralkodott el, csupán a mű karaktereinek érvényesülését szolgálta. A meghatározó mozzanat a kommunikáció, a zenei párbeszéd volt: a szólista és a zenekar elmélyült, bölcs és játékos együttműködése. Aki tapasztalta már, hogy Várjon milyen szenvedélyes kamaramuzsikus; aki jelen lehetett olyan hangversenyeken, ahol a zongoraművész egy hegedű- vagy csellószonáta, egy trió vagy zongoraötös zongoraszólamának előadójaként lépett a pódiumra, most értőn bólinthatott: ilyen az, amikor a kamarazenei magatartásforma még egy versenymű szólóiban, a zenekari szólamokkal való párbeszéd megformálásában is érvényesül, meghatározva a produkció szellemét. Várjon ujjai alatt markánsan és tartással formálódott meg a nyitótétel jellegzetes „katonás” karaktere, érvényesült az E-dúr Largo átszellemült imahangja, és feszes ritmussal, de pergőn és frissen lépdelt a finálé indulója, jelentős teret engedve a játékosságnak.

A versenymű után elhangzott ráadás, Bartók Három Csík megyei népdala Várjon Dénes érzékeny előadásában már a szünet utáni műsorrészt, a Concerto megszólalását készítette elő. Kiforrott előadásban szólalt meg a kompozíció, aligha véletlenül, hiszen már évekkel ezelőtt, a Fesztiválzenekar 2013-as Bartók-maratonján is felfigyelhettünk arra, milyen inspiráltan szólaltatja meg Csaba Péter vezényletével a MÁV Szimfonikusok együttese a Concertót. Az előadás most is sok szép pillanatot hozott: súlyt, drámaiságot és erőt a nyitótételben, könnyedséget és a tétel címéhez illőn játékosságot a Párok játékában, tragikumot az Elégiában, torokszorító vallomáshangot a Megszakított intermezzóban, s végül az önfeledt körtánc közösségi mámorát a finálé megszólaltatásakor. Sok erőteljes szín és markáns ritmus, a Bartók-zene beszédszerű értelmezése jellemezte az előadást, amelyben a mű koncepciójához híven egymás után figyelhettünk fel a szimfonikus zenei történésbe ékelt szólisztikus és kamarazenei részletek igényes kidolgozására. (Csengery Kristóf)

 

Megosztás