Budafoki Dohnányi Zenekar – 2017. november 5. – Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
10

A Budafoki Dohnányi Zenekar évről-évre visszatérő, „beszédes” sorozatcímei közé tartozik a ZENEPLUSZ, amelynek keretében legutóbb a Peer Gynt-öt tűzték műsorra. Grieg művéből leginkább a zenekari szvitek ismertek-kedveltek, Ibsen drámáját pedig egy-egy kivételes szereplőgárda teszi emlékezetessé. A legutóbbinak magyar színháztörténeti jelentőségű címszereplőjét Huszti Péter alakította (Aaseként Psota Irént, Solvejgként Bencze Ilonát láthattuk) – kézenfekvő volt tehát az ötlet, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem lehetőségeit kiaknázó előadáshoz őt kérjék fel, éspedig Mesélőnek, azaz narrátornak. Mert a születő produkció végül is „Táncos mesejáték két részben” címmel került meghirdetésre (Ortutay Réka koncepciója alapján).

A színpadon Huszti Péter és a Budafoki Dohnányi Zenekar, mögöttük-felettük rendszeres partnerük, a nagylétszámú Budapesti Akadémiai Kórustársaság, elöl viszonylag keskeny sáv a Coincidance Társulatnak. A szólisták (Csereklyei Andrea, Megyesi Schwartz Lúcia és Blazsó Domonkos) csak akkor jelentek meg a színen, amikor énekelnivalójuk volt. A produkciót „koncertbarátként” hirdette a MÜPA programfüzete, habár – különös tekintettel a bejátszott prózai előadás-részletekre – éppen a hangverseny-jellegtől távolodott a több művészeti ágban érintett előadás.

Az élő-előadásba „konzerv”-mozzanatok ékelődtek, ma is élmény-erejű dokumentumok, s a hallgatnivalónak szánt figyelemből jelentős rész jutott a táncosoknak (a legnagyobb élményt Anitra tánca, a koreográfus Gyulai Júlia szólószáma jelentette). S ha már a figyelemnél tartunk: érdemes lett volna feliratozni az előadást, mert aki szóról-szóra kívánta követni a vokális tételeket, bizony nemigen emlékezhet a zenei összhatásra. Akit a mese cselekménye, az epizódok hangulata varázsolt el, belemerülhetett az érzékenyen hangszerelt részletekbe, megelégedve az énekesek érzelmi-indulati „tájékoztatásával”.

A „plusz” rendkívül hatásos közönségcsalogató – s mivel értékes muzsikához társul, egyúttal a zenei ismeretterjesztést is szolgálja. De nem hallgathatom el, hogy ilyenkor méltatlanul háttérbe kerül a zenekari játékosok munkája, teljesítménye. Ilyenkor felerősödik szereplésük szolgálat-jellege, tehát személytelenedik, amit egy-egy ilyesfajta jó ügyért tesznek. Minden hasonló produkció nagy erőpróbát jelent, és nem kisebbíti a zenekar érdemét az évek folyamán a filmzene-koncerteken szerzett, elsősorban a „túlélésre” vonatkozó „rutin”.

Hollerung Gábor elképesztő mennyiségű energiájából futja a merész álmok megvalósítására – ugyanakkor félő, hogy az ilyen vállalkozások elszaporodása alapvetően módosítja a játékosok zenei figyelmét. Az is kérdés, hogy a zenekarban ülve, ki-ki mennyire tudja átélni a közösen létrehozott produkció egészét – netán csak beadja tudását-energiáját a nagy közösbe, amiből a közönség meríti különleges élményeit. Ez is egyfajta misszió (hogy ne csak a kortárs-művek előadásánál koptassuk ezt a minősítést) – és csak elismeréssel adózhatunk az évadok programjának összeállításáért, amelyben másfajta „léptékek” is helyet kapnak, a zenélés és a közönségkapcsolatok vonatkozásában egyaránt. Félő viszont, hogy az ilyesfajta „soksávosság” csökkenti annak a műhelymunkának a hatásosságát, ami abból fakad, hogy a vezető karmesterrel mint „Kapellmeisterrel” dolgozik együtt megalakulása óta a (tagságában értelemszerűen módosuló) zenekar. Ennek felbecsülhetetlen többlete a „zenekari játékossá nevelés” lehetőségében rejlik – ám a szerteágazóan sokféle feladat teljesítése során ehelyett inkább a „mélyvízbe dobottság” szituációjának túlélésében edződnek a hangszeresek. Sajátos sportteljesítmény ez, ám csak utólag derül ki, hogy mennyi munkahelyi „sérülések” árán születtek az élvezetes produkciók. (Fittler Katalin)

Megosztás