A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – 2017. szeptember 28. – Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
9

Szép műsornak örvendezhettek a Dohnányi-bérlet programjának hallgatói. A hangzatos „Látomások a tűzről és a halálról” cím két-két Liszt- és Szkrjabin művet kínált. Szkrjabin művészete sajnálatosan kívül került a hazai koncertlátogatók élmény- és ismeretanyagán; mindinkább csupán információként rögzült, a hangokat színekkel társító koncepciója révén, a zenekedvelők tudatában, s ily módon az sem tud „vizsgázni” a gyakorlatban, hogy eme szín-kódok ismerete nélkül mennyire tud hatni önmagában a zene. Márpedig – hasonlóképp a programzene megannyi alkotásához – aligha vonható kétségbe, hogy az önmagában, tehát a program ismerete nélkül is felfogató-élvezhető műveknek kétségkívül van létjogosultságuk a pódiumon (tegyük hozzá, igényes filmzene-szerzők is törekedtek arra, hogy alkalmasint abszolút-zenei értékű legyen az a munkájuk, amely eredetileg meghatározott funkció betöltésére hivatott). Az elsősorban hangzatos címe alapján ismert Az extázis költeményével kezdődött a program, és A tűz költeményével zárult, közben pedig a közismert-közkedvelt Haláltánc, valamint – rímelve a szkrjabini Prométheusz-zenére – Liszt ritkán játszott szimfonikus költeménye, a Prometheus hangzott el.

Az igényes műsortervezés, az előadóegyüttes számára komoly kihívást jelentő program annál is inkább nagy jelentőségű, mert a rádiózenekari felvétel (remélhetőleg többszöri) műsorra tűzése rendkívül nagy (potenciális) közönséghez képes eljuttatni e műveket, s ily módon törlesztésre kerül valami abból a mulasztásból, amely egyébként több indokkal is mentegethető. Túl azon, hogy a kínálkozó játszanivaló kimeríthetetlen bőségű, az előadói apparátus nagysága (s ebből következően, a megszólaltatáshoz szükséges méretű pódium) akkor is problémát jelentene, ha kellő felkészültségű kisegítők megfelelő számban állnának rendelkezésre. S akkor még nem is említettük azt, hogy elengedhetetlenül fontos egy olyan tapasztalt karmester, aki a szokatlan zenei anyagon belül biztos tájékozódást tesz lehetővé muzsikusai számára.

Ezúttal minden adott volt, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara élén Kovács János állt, aki a tőle megszokott alapos mű- (azaz partitúra-) ismeret birtokában tudta inspirálni a zenekari játékosokat. Az extázis költeménye hallatán azonban, becsületesen bevallhatom, aligha éreztem „indokoltnak” ezt a címet. A komponálása óta eltelt bő évszázad során annyi új (s köztük: extatikus) zenei hangzással, koncepcióval ismerkedhettünk meg, hogy minden bizonnyal alapos műismeret (vagyis, a hallgatóság részéről a mű többszöri meghallgatása) szükséges ahhoz, hogy képes legyen azzal az időbeli perspektívával hallgatni a művet, hogy egyidejűleg tudja követni a kompozíciót a maga felépítettségében és – akár csak ösztönösen – felfedezni benne az egykori szokatlanságokat-újdonságokat. Mert amióta kortársunk a zenetörténet mintegy ezer éve, a mindenevés tunyává tette a hallgatókat, hallgatólagosan mintegy „passzív tevékenységgé” minősítve a zenehallgatást.

De talán az is közrejátszott abban, hogy nem ért el nagyobb hatást a mű, hogy maguk az előadók sem érezték igazán a magukénak. A lelkiismeretesen kidolgozott részletek egymásutánja legfeljebb reprezentatív mozaikképet sejttetett, ahol észlelhető az alkotóelemek határa.

A Haláltánc viszont annál nagyobb élményt jelentett. Ránki Dezső szólójával ez a rendkívüli zongoraverseny valóban „látomásos” erejű és hatású volt. Itt még véletlenül sem lehetett volna a technikai részletekre figyelni; az elképzelés és a realizálás az itt-és-most élményéhez azt a perfekciót is biztosította, amely felébresztette a birtoklási vágyat a hallgatóban: bárcsak készülne lemez is belőle, hogy bármikor felidézhetővé váljon a koncertélmény. Ez a látomás, a zeneileg perfekt előadásnak köszönhetően a művészi élmény emelkedettségének rangjára emelte az egyszersmind filozófiai mélységgel átgondolt halál-tematikát.

Liszt Prometheusát hallgatva ismét megéltük azt a sajátos jelenséget, hogy a „hangos” kategória mennyire relatív. A széles dinamikai skálának nemcsak szélső pontjai voltak, hanem gyakorlatilag az egész hatalmas felület élt, s azon belül az egyes dinamikai szintek „távlatos” képzeteket keltettek (például, a halk lehetett távoli, kicsi, vagy épp személyes, a hangos pedig közeli, méretében hatalmas, vagy épp kollektív), és a változatos tartalomnak köszönhetően nem volt fárasztó az erőteljes hangzás. Merthogy nem kulissza volt, hanem tartalmat közvetített. Talán csak a terem jobb oldalán ülők érezhették kissé túldimenzionáltnak a mélyvonósok játékát.

A műsor, egy jól felépített crescendo mintájára, Szkrjabin Prométheuszában kulminált (a műsorismertető írásmódját követem). Addigra a közönség beavatást nyert ebbe a tartalmi gondolatkörbe s a hozzá választott zenei megjelenítésbe, és legnagyobb élményként értékelhette Szkrjabin kései remekét – anélkül, hogy a legkevésbé is gondolt volna zeneszerzés-technikai kérdésekre…

Nagy teljesítmény volt ez a műsor, köszönet érte valamennyi közreműködőnek, a zárószám esetében a Magyar Rádió Énekkarának, valamint a zongoraszólót játszó Báll Dávidnak (akinek 2011-ben megszerzett DLA-fokozatára a doktori cím kiírásával is felhívta a figyelmet a műsorismertető szórólap). Erőteljesen indult az évad – reméljük a méltó folytatást!  (Fittler Katalin)

Megosztás