Pannon Filharmonikusok – 2017. május 5. – Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
11

Mindig jóleső érzés a Pannon Filharmonikusok hangversenyére elmenni a Müpába. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet időről-időre megtöltő közönség a legbeszédesebb visszajelzés a zenekarnak: megérte vállalkozni bérleti hangversenysorozat rendezésére a fővárosban, kellő szervezőmunkával kialakult a rendszeres bérleti közönség, és mindig vannak alkalmi érdeklődők. Tegyük hozzá: mindmáig a Pannon az egyetlen „vidéki” zenekar, amely bérletet hirdet meg a fővárosban! És itt a vidékiség nem mást jelent, mint (viszonylag) hosszú utazásra vállalkozást az egyes fellépések előtt, s ami ezzel együtt jár: viszonylag kevés terempróba-lehetőséget.

A vállalt kihívás inspirálóan hatott a muzsikusokra, a pozitív visszajelzések nemkülönben. Egyébként nem ez az egyetlen nemes „vállalkozásuk”, elég az Armel Operafesztiválban kezdettől betöltött szerepükre gondolni. A különböző koncerttermekben való fellépés is készségfejlesztő hatású volt – amióta viszont remek akusztikájú termet tudhatnak otthonuknak Pécsett, további ugrásszerű fejlődés figyelhető meg a teljesítményükben. Pedig tennivalójuk van elég – akár fáradtak, apatikusak is lehetnének. De nem! Szinte hozzátartozik a mindennapjaikhoz, hogy az általános értelemben vett „repertoárdarabok” mellett rendre új darabokat tűznek műsorra (mármint a számukra újakat, a zeneirodalom kimeríthetetlenül gazdag kincsestárából válogatva, nyilvánvalóan méltatlanul mellőzött értékes műveket és olyanokat, amelyeknek korábban nem adatott meg vizsgázni a nagyközönség előtt). Szerencsére egyre ritkább az olyan mű, amelyet egyetlen megszólaltatási alkalom miatt kell megtanulni – a többszöri előadás lehetősége alaposabb felkészülésre serkenti a muzsikusokat.

Az idei bérleti sorozat zárókoncertjének műsorán Beethoven Fidelio-nyitányát követően Elgar e-moll gordonkaversenye és Rahmanyinov II. szimfóniája szerepelt. Műsorösszeállításról nem érdemes hosszasan elmélkedni, az összhatás utólag minősíti indokoltságát.

A Fidelio-nyitányra mintha nem jutott volna elég idő. A másik két mű mellett „tudottnak” tűnhetett, ezért feledhető előadásban került közönség elé (remélhetőleg sokan hamar elfelejtjük a pontatlan kezdést, a rezes-gikszereket). Vezető karmesterként Bogányi Tibornak ez volt a hatodik évada a Pannon Filharmonikusoknál – a gordonkaművész-dirigens a programok tervezésekor megkülönböztetett figyelmet szentel hangszerének – így több kiváló külföldi gordonkaművészt hívott meg szólistának. Közéjük tartozik Marie-Elisabeth Hecker is, aki a párizsi Rosztropovics-versenyen „tarolt” oly mértékben, mint Genfben Várdai István (I. díj és két különdíj). Az ő életrajzában is szerepel a Kronberg Academy (miként a hazai élmezőnyben Fenyő Lászlónál és Várdai Istvánnál), ami magasra emeli az elvárás-szintet. A kevéssé ismert Elgar-művet tetszéssel hallgattuk szólójával, de előadóművész-egyéniségként ezzel a bemutatkozással nem tudott átütő erőről tanúskodni. Győzte a nehézségeket (ami abból is kiderült, hogy maradéktalanul tudtunk a kompozícióra figyelni), és aligha lehetett panasza muzsikus-partnereire. Az est dirigense Vass András volt, aki betanító/felkészítő karmesterként rendszeresen dolgozik a zenekarral. A „betanító karmester” jelleg annyiban érvényesült a programban, hogy – mint mozdulataiból leszűrhető – főként a „játszással” törődik, és összehasonlíthatatlanul kevesebb figyelmet fordít az adott zeneművek (tételek) formai felépítésére. Erénye, hogy harmonikus légkört teremt. Minden tételt koncentráltan indít (feltűnően kivárja a teljes csendet, ami persze veszélyes, mert arra készteti a fegyelmezetlen hallgatót, hogy még a zene előtt kikrákogja magát), és jellegzetes „kaszáló” mozdulatainak megvan a hallható eredménye a szépen vezetett hosszú dallamívekben. Felkészült, és figyel a muzsikusokra – az irányítás szándéka viszont éppen a nagy formákban kerül nála előtérbe. Éppen ezért a Rahmanyinov-szimfónia jelentette az est igazi élményét és tanulságát, habár meg kell jegyezni, hogy nem kellene visszaélni a játékosok energiájával. Érdemes a fokozásoknál „kispóroltan” kezdeni, mert ha a dinamika hamar eléri a fokozhatatlant, a hallgató immunissá válik, és a fárasztó tartós fortissimo ellen a figyelem lanyhulásával védekezik.

Gyönyörű részletek maradtak meg tartós hangzásképként; a mindig remekül teljesítő fafúvósok szólóin kívül gyönyörködtető brácsadallamok és általában, egységes-szép tónusú vonóskari unisonók. (Fittler Katalin)

Megosztás