Nemzeti Filharmonikusok – 2017. május 10. – Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
8

Harmonikus kapcsolódás címmel kínálta 2016/17-os programját a Nemzeti Filharmonikusok – a május 10-i est után azonnal fellapoztam, hogy ellenőrizzem, történt-e változás. Az eredmény: nem! Már tavaly ezt a műsort hirdették meg (Csajkovszkij b-moll zongoraverseny, Rahmanyinov II. szimfónia), szólistaként Farkas Gáborral, karmesterként Kovács Jánossal. Amiért ezt a kontrollt szükségesnek éreztem: az est első részében feltűnően nem jött létre „harmonikus kapcsolódás”.

Miként a hangverseny műsorismertető szórólapján is szerepel, Farkas Gábornak Kocsis Zoltán volt a mentora, amikor DLA-tanulmányait végezte. Az éves program kialakításakor nyilvánvalóan nem véletlenül esett a választása Csajkovszkij zongoraversenyére. Arra a kompozícióra, amely távolabbi vidékre kalandoztatja Farkas Gábort zenei világában. A szólista egyébként a Steinway Artist cím birtokosa (az életrajzban feltüntetett versenygyőzelem eredményeképp), és a díjjal járó lehetőségen túl (felvételkészítés) további szóló CD-je jelent meg a Hungarotonnál (műsorán Schumann-művekkel). Azt, hogy most májustól vendégprofesszori meghívást kapott (első európaiként) a Tokyo College of Music tanári karába, talán még nem is volt publikus a szórólap elkészítésekor.

Mindenesetre, többszörösen is nagy kihívás volt ez az est Farkas Gábornak. Egykori mentora támogatását nélkülözve kellett felkészülnie a zongoraversennyel és részt vennie az egykori mentor zenekarával a próbákon. Az eredmény nem volt mentes a zavarba ejtő mozzanatoktól. A szólista és a zenekar mintha egymással párhuzamosan játszott volna. A zongorista elképesztően ismeri képességeit és lehetőségeit – hihetetlenül kis kezének méreteit meghazudtolóan pörölycsapásokkal indította a szólamát, s mindvégig azt bizonyította, hogy fölényesen győzi a közismert/közkedvelt mű technikai nehézségeit. A zenekart (a földszint harmadik sorából) csak halvány háttérfüggönyként hallottam néha, szerencsére az előzetes műismeret mindenkit túljuttatott ezen a buktatón. Aztán jobban beálltak az arányok, de csak ritkán fordult elő, hogy egy-egy rövid szakaszban ténylegesen „kommunikált” volna a zongorista és valamely zenekari hangszeres szólista vagy szólam. A zenekar érzelmi-indulati távolságtartással játszott, az érdektelenségük addig fokozódott, hogy gyakran már-már olyan hangzást produkáltak, amely a közeli szétesés veszélyét hordozta.  A legrosszabb értelemben vett „protokolláris” előadás tanúi lehettünk. Csak a finálé tétel végének „életörömöt sugárzó” szakaszában oldódott az érzelemmentes feszültség, akkor is javarészt a zongorista összefogott játékának illetően.

A népszerű műnek automatikusan kijáró (és a zongorista-teljesítményt jogosan honoráló) tapsot Farkas Gábor ráadásszámmal köszönte meg – s ekkor megmutatkozott szólista-minőségének az az oldala, amely alapján Vásáry Tamás azt nyilatkozta róla, hogy „költő”.

Kovács János kedvelt dirigens bármely együttesünknél – de nem arról híres, hogy rendet-fegyelmet akar tartani. A zenekar színpadi „viselkedésén” igencsak meglátszott Kocsis híres szigorának a hiánya (az éppen nem játszó zenekari tagok – még a színpad szélén ülők is – gyakran pásztázták a nézőteret, mások beszélgettek).

Szünet után mintha kicserélődött volna az együttes, igaz, ekkor nem is igen maradt volna ideje bárkinek is „frakciózni”. Rahmanyinov II. szimfóniája az első pillanattól az utolsóig lebilincselte a hallgatóságot (öt nappal korábban, más tolmácsolásban érzékeltük a hosszúságát, ezúttal csak a gyönyörködtető mozzanatok sorjázása alapján mérhettük fel valós terjedelmét). Kovács Jánosból olyan erővel árad a zene szeretete, hogy ennek minden közreműködő behódolt. Varázsló ő, aki képes kihozni muzsikusai rejtett tartalékait – most az első félidő minőségét feledtetendő, teljes odaadással játszott mindenki. Igaz, volt is feladat bőven. Kovács János fantasztikusan ismeri a művet, irányításával biztonságosan tájékozódnak a játékosok. Tehát, szó sincs szólam végigjátszásáról, hanem minden kisebb-nagyobb egység önmagában is megformálandó, s úgy csatlakozhat az előzményekhez, lehetőséget adva a nagyforma továbbgördülésére. A legkisebb részletekig kidolgozott artikuláció jellemezte a hangzást, amelynek varázsát a szabadon kezelt dinamika fokozta. Minden részlet karakterizált volt, és a motívumok, frázisok kapcsolatba léptek egymással, ez eredményezte a nagyformát. A fontosabb gondolatok vissza-visszatértek, s minden visszatérés egy-egy örömforrás volt! Amit ennyire ismerünk, azt lehetetlen nem szeretni – ebből adódott az a (talán ösztönös) érzelmi többlet, amelynek hatása önfeledt gyönyörködést keltett.  A nagyformákon belül kisebb kamarazenélésre volt lehetőség, s a változó hangszerelésnek köszönhetően gyakran más-más funkcióban kellett időszakos kamarapartnereivel játszani a muzsikusoknak. Ezzel az előadással bizonyára Kocsis is elégedett lett volna (akkor is, ha a maga módján juttatta volna kifejezésre). (Fittler Katalin)

Megosztás