Nemzeti Filharmonikusok – 2017. április 27. – Zeneakadémia

0
9

 

 

A Müpa rezidens zenekara (viszonylag) ritkán lép fel a főváros más koncerttermeiben, éppen ezért mindig nagy örömmel készül a találkozásokra az a közönségréteg, amely a Zeneakadémiát tekinti nemcsak a felsőfokú zenei oktatás, hanem egyszersmind a hangversenyélet fellegvárának is. A közönségnek szíve joga észrevenni vagy nem észrevenni azt a módosulást, amely a Nagyterem akusztikáját illetően bekövetkezett, hasonlóképp az is, hogy eleve elszántan készül a zeneélvezetre, avagy a ténylegesen megvalósult hangzásra reagál. Mindez hozzájárul ahhoz a fogadtatáshoz, amelynek eredője, valljuk meg, általában a lelkes tetszésnyilvánítás, differenciálatlanul annak érdemi összetevőire.

Április 27-én izraeli szólistával (Alon Goldsteinnel) és izraeli karmesterrel (Yoav Talmival) hallhattuk a Nemzeti Filharmonikusokat. Azt a zenekart, amely több mint egy évtizede sokkal nagyobb színpadhoz szokott, vagyis ahhoz, hogy ki-ki másként hallja a helyéről muzsikustársait. Most a hely által maximalizált szereplőgárda igencsak szűkösen kényszerült elhelyezkedni, és a nyilvánvalóan módosult körülményekhez alkalmazkodva próbált játszani.

Tehát, ha a többieket „többnek” hallja, maga is intenzívebb hangképzéssel vesz részt az össz-hangzásban. Vélhetőleg ez a meggondolás (pontosabban, érzet) késztet több együttest is arra, hogy a Zeneakadémián az erőltetett hangzás-többletet tegye meg alapértéknek, amihez képest kialakul az egyes művek dinamikai rajza. S ennek köszönhetően azok a hallgatók járnak jól, akiket elvarázsol az élő zenének ez az elsöprő erejű intenzitása.

A Mendelssohn és Schumann műveiből összeállított műsor a stiláris rokonság közös nevezőjén felmutathatta volna a két szerző személyes jellegzetességeit, de erre ezúttal nem került sor. Annál is inkább, mivel a program a zeneszerzés tanulmányokat is végzett karmesternek az átiratával kezdődött. Talmi nem kisebb feladatra vállalkozott, mint a Gyermekjelenetek (Kinderszenen) hangszerelésére. Tény, hogy változatos hangszínekről gondoskodott, de a nagy apparátus eleve lehetetlenné tette a zongora-megjelenítette intim légkört. A más-más hangszeren felhangzó rövid motívumokból villódzó hangkép alakult ki, a túlzott nagyítás következtében életlenné (kivehetetlenné) vált képekhez hasonlóan. Ráadásul, lévén szó kisformákról, hogy szét ne essenek, a folytonosságot erőltetően szinte tagolatlanná mázolta a darabokat. Megszűnt a lélegzése a daraboknak. A bensőséges hangulat- és zsánerképekből rikító plakátok lettek, amelyek semmilyen távolságból sem érhetik el az eredetileg tervezett hatást. Egyvalaminek azért örülhettünk: annak ellenére, hogy a műsorismertetőből úgy értesültünk, hogy Talmi – egyetlen szerkezeti változtatásként – zárótételként a megismételt 6. tételt (Váratlan esemény) helyezte a ciklus végére (Epilógusként, mint írta!), ezen a hangversenyen a schumanni mű eredeti tételrendje e többlet-tétel nélkül realizálódott, végkicsengéssel a „Der Dichter spricht” zongorán jellegzetes vallomáshangjával.

Mendelssohn g-moll zongoraversenye, amelyből felvétel is készült a szólista és a dirigens közös produkciójaként, a Nemzeti Filharmonikusok kíséretével is kidolgozott műsorszámként került előadásra. Igaz, a hagyományos Mendelssohn-képet igencsak markáns vonásokkal erősítve…

Hasonlóképp a tündér-scherzo-hanggal maradt adós a második rész kezdő műsorszáma, Mendelssohn saját átiratában az Esz-dúr Oktett Scherzója. Mintha valamiféle felfokozott vitalitás heve-lendülete sodorta volna izgalmasabb vidékekre a szelíd-szolíd tételt.

Schumann II. szimfóniájának 3. tételét Kocsis Zoltán emlékének ajánlotta a karmester (ezt a 2. tételt követően jelentette be). Kedves gesztus, csakúgy, mint amikor a zongoraversenyt követően a szólista fejezte ki örömét első budapesti vendégszerepléséért, mielőtt bekonferálta volna a ráadásszám Scarlatti-szonátát.

Szimpatikus vendégek, akikre szívesen emlékezünk, ráadásul Talmi vezényléstechnikája tanulságos lehetett a fiatalabb karmester-generációknak. Pontosabban: lehetett volna, amennyiben tanúi lettek volna. Talmi az intenzitás fokozása érdekében mozog intenzíven a dobogón, ugyanakkor egyetlen gesztusa sem a közönségnek szól, hanem mindig-mindent az általa elképzelt zenekari hangzás életre hívásáért tesz. Ily módon az is menthető, hogy lelkesítésével nagyban hozzájárult a már-már fárasztó harsánysághoz. (Fittler Katalin)

Megosztás