MÁV Szimfonikus Zenekar – 2017. május 11. – Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
10

Halálának 190. évében, májusban szép számmal kerültek előadásra Beethoven-művek Budapesten. Két szerzői estet egy hét különbséggel Kobayashi Ken-Ichiro vezényletével hallhattunk (az Óbudai Danubia Zenekar 4-én a Zeneakadémián a VI. és VII. szimfóniát játszotta, 11-én pedig a Müpában a MÁV Szimfonikus Zenekar az V.-et, az Egmont-nyitányt és a Hegedűversenyt követően). Közben az Egmont-nyitánnyal indította a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarának május 8-i estjét is.

Nem panaszkodhatnak a Beethoven-zene rajongói – vagy talán mégis? Ha igen, akkor arra a Hegedűverseny szolgáltatott okot, Kállai Ernő szólójával. Pedig csaknem minden megvolt ahhoz, hogy emlékezetes élménnyel gyarapodjunk. Kállai Ernő gyönyörű hangon hegedül, de úgy tűnik, a szépsége önmagában nagyon nem elegendő, kiváltképp, amikor ismét egyidejűleg több kitűnő magyar hegedűs kápráztatja el rendre a hangversenylátogatókat. Megvolt a „hogyan”, a műsorból következően a „mit” ellen sem lehetett kifogás, ám sajátos „rövidzárlat” keletkezett, amely megint csak azt tanúsítja, hogy az élőzene-hallgatás semmi máshoz nem hasonlítható zenei lehetőség. Kállai Ernő számára semmit nem jelentett, hogy itt és most éppen Beethoven remekét kell előadnia. Eljátszott volna ő szinte bármit, talán hasonló technikai perfekcióval – de azáltal, hogy benne nem született meg a mű, a hallgató számára is lehetetlenné tette az élményt. Nem kárhoztatom azokat, akik beletapsoltak a versenyműbe az első tétel után – az időérzet relativitása elképesztően hosszúnak érzékelte! Egyfajta lazítás volt, a fegyelmezett tespedés után. Már az „gyanús” volt, hogy kottából játszik a szólista – de ha valaki azt vetné a szememre, hogy fennakadok külsőségeken, rögtön kész a válaszom: Kobayashi is kottából vezényelt – éspedig merőben más meggondolásból. A dirigens, aki 43 éve a karmesterverseny műsorát fejből dirigálta, aligha szorul – főként ismert-népszerű mű esetében – memória-javító segítségre. Azért tehette ki mégis a partitúrát, mert nyilvánvaló volt, hogy kevés lehetősége lesz kommunikálnia a szólistával. Éspedig nem azért, mert a hegedűs a kottát bújná (biztos szólamtudás birtokában lehet csak végigjátszani a művet), hanem azért, mert zeneileg nincsenek egy hullámhosszon. Kobayashi mintha zenéből és szeretetből állna; benne nincs harag, nincs szigor, csak kénytelen volt tudomásul venni, hogy a szólista indifferens módon kívül marad a remekművön, tehát ily módon a hagyományos (neki természetes) kapcsolatteremtés problematikus.

Összességében csak az a többlet maradt el, ami abból adódik, hogy az előadók meggyőződéssel közvetítik a szépséget. Ez az összhang, a szólistának a mű iránti közömbössége miatt nem jöhetett létre. Most hangokat, kisebb-nagyobb zenei formarészeket hallottunk, örömtelenül.

Az Egmont-nyitány természetesen hatásos indulás volt, az V. szimfónia interpretációjának sajátos többletet az adott, hogy Kobayashi azt sugallta muzsikusainak, hogy nincsen jelentéktelen hang. Minden a maga funkciójában fontos. Éppen ezért olyan szólamokat is felfedezhettünk, amelyek máskor elsikkadnak a dallamok vagy harmóniamenetek hátterében. És a megszokott (ám remélhetőleg megszokhatatlan, tehát megszokásból nem figyelmen kívül hagyható) szeretetteljes légkörben a zenekari játékosok aktívan muzsikáltak, értékelve a dirigensnek azt a gesztusát, hogy egy-egy jólsikerült fordulatot, vagy a próbákon még problematikus hely kidolgozott megoldását mindig azonnal nyugtázza, kis mosollyal, bólintással vagy mozdulattal – miközben tovább vezeti a folyamatokat, a tőle megszokott intenzitással.

Kobayashi Beethoven-felfogása sajátosan klasszicizáló – nem enged az „idők szavának”, nem kíván fokozott hatást elérni gyors tempóválasztással. Mindenre ad időt, és ezt az időt ki is tölti élményforrásul szolgáló kidolgozott részletekkel. Hangszín-elképzelésének sajátossága, hogy megkülönböztetett szerepet szán a rezeseknek, így a finálé optimista kicsengése már-már fanfár-hatást keltett. A karmester őszinte öröme „ragályos”, átterjed mindenkori muzsikusaira, és a közönségre is. Nem véletlen, hogy az est végén lelkes közönség asszisztálta végig a zenekari szólisták és szólamcsoportok többször is megtapsoltató felállítását, és tetszéssel fogadta a kedves ötletet, hogy a nézőtér minden irányába meghajol együttesével. És ahogyan együtt mozdult valamennyi hangszeres e gesztusban, az utólag látványként is visszaigazolta azt a harmóniát, harmonikus kapcsolatot, amely tiszteletbeli karmesteréhez fűzi a zenekart. (Fittler Katalin)

Megosztás