Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara – 2017. máj. 18. Zeneakadémia

0
6

A fővárosi hangversenyélet sajátossága, hogy amióta a zenekarok hatáskörébe tartozik a koncertszervezés, minden együttesnek kialakult saját (kisebb-nagyobb) holdudvara, és – érthető módon – viszonylag kis számú hallgató tud „átfogó” képet alkotni magának napjaink hazai zenei életéről (úgy az előadásra kerülő műveket, mint az előadókat illetően). Éppen ezért örvendetes, hogy a repertoárok között átfedés van, tehát például a Magyar Rádiónak az oratorikus alkotások hangversenytermi megszólaltatásában nagy múlttal rendelkező együttesei akkor is rendszeresen tűznek műsorra ilyen műfajú alkotásokat, amikor a hazai régizenélés legrangosabb együtteseként Vashegyi György együttesei is jelentkeznek hasonló kínálattal (nem is szólva több-kevesebb vendégegyüttes fellépéséről). Különleges élmény ugyanazt a monumentális művet – esetleg ráadásul azonos helyszínen – különböző értelmezésekben-felfogásokban hallani.

Haydn életművéből a Teremtésnek szinte „bérelt helye” lett a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme – és nagy öröm, hogy a Zeneakadémián ismét hallhatunk nagy apparátusra szánt műveket.

Haydn utolsó nagy oratóriuma, Az évszakok bérleti előadás keretében teltházat vonzott – és korántsem az előadás minőségének függvénye, hogy sokan nem várták meg a végét. A Müpa, mint rendező, rugalmasan alkalmazkodó partnernek bizonyul, amikor több együttes hangversenyeit (akár az idős közönségre, akár az előadások hosszára való tekintettel) korábbi kezdési időponttal hirdeti meg. Érdemes lenne ilyesmin elgondolkodni a zeneakadémiai koncerteknél is. Kiváltképp az olyanoknál, amelyeknél megvan a „meghallgatom felvételről otthon” költségkímélő és kényelmes alternatíva. És még egy – korántsem csupán „technikai apróság”. A kivetített szöveg aligha látható az oldalerkélyekről. Ilyen terjedelmes kompozíciónál a kísérőszöveg tartalmi ismertetése sem lenne elegendő; ellentétben a Müpával, ahol megoldható a többszintes szöveg-kivetítés, a Zeneakadémián alapvetően szükséges a hozzáférhető szöveg biztosítása. A várhatóan több alkalommal műsorra kerülő (idegen nyelvű) művekből érdemes lenne akár egy, akár kétnyelvű szövegkönyvet kinyomtatni – bizonyára sok hangversenylátogató áldozna erre…

Az elmúlt évtizedek során úgy a muzsikusok, mint a hallgatóság számára szinte természetes lett az a fajta „mindenevés”, amelynek következtében nemcsak a repertoárok színesednek, hanem – és ebben a vendégkarmestereknek is szerepük van – a kottaolvasás is kevésbé „mechanikus” lett. És a korábbi hangzó (illetve) interpretációs tapasztalatok sem múlnak el nyom nélkül.

Az évszakok ezúttal az Magyar Rádió Énekkaránál 2014 óta karigazgatói tisztet betöltő Pad Zoltán vezényletével csendült fel. Pad Zoltán elsősorban kóruskarnagy, de a történeti zenék iránti érdeklődése (doktori disszertációját Buxtehudéból írta) mindenképp indokolttá teszi, hogy a nagy apparátust is vezényelhesse. A Rádiózenekar  értékelte pontos ütéseit, biztos tempóindításait, és azt a fokozott figyelmet is, amellyel a partitúra egészére koncentrált. Az énekkarról csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk – aprólékosan kidolgozott részletekből arányos nagyformák épültek, és intenzitásuknak köszönhetően már-már élőképekké váltak a zsáner-tételek. A szólistákat a régizenélésben jeleskedők kínálatából választották; az énektanulmányait Frankfurt am Mainban végzett Kovács Ágnes idehaza leginkább Vashegyi György produkcióinak szólistájaként ismert, Kálmán László a Purcell Kórusból nőtt szólistává (nemcsak oratorikus művekben, hanem operaszínpadon is), Tomáš Šelc is otthonos fővárosunk hangversenytermeinek pódiumán. Hitelességre-törekvést tehát nem hiányolhattunk tőlük, legfeljebb azt fájlalhatjuk, hogy tercettjeikben (de néha duettekben is) nem mindig volt arányosan összehangolt a dinamikájuk. Kálmán László hangjának átütőereje mellett Kovács Ágnes mindennemű manírtól mentes szopránja néha már-már díszítő ellenponttá minősült. És ha a három hang aránya felborul, az összhangzás akkor is sérül, ha intonáció szempontjából minden a legnagyobb rendben van.

A vonóskar (szólamonként 10, 8, 6, 5 és 3 játékossal) remekül szólt, a bőgők sem sikkadtak el (jóllehet, a Nagyterem módosult akusztikai körülményei között nemegyszer volt panasz ilyesmire), a fúvósok is kitettek magukért. A harsonások néha már-már indokolatlanul léptek előtérbe, az üstdob pedig gigantikus méretű keretet jelölt ki a – valljuk meg, többségükben pasztorális – zsánerképeknek. Napjaink embere hozzászokott a virtuális és reális együttéléséhez, és a szélsőségesen transzponált arányokhoz. Haydn zenéje ezúttal elég élénk színekben pompázó plakátképeket jelenített meg, néha szinte indokolatlanul „nagy felbontásban”. Ha valamit, akkor a dinamikai skála szélességét hiányolhattuk. Mert így a bensőségesség érzetével maradt adósunk az előadás egésze. Éppen ezért különösen emlékezetesek azok a mozzanatok maradtak, amelyek ebben a hangzó közegben szinte kamara-jellegűnek hatottak.

A zenekari játékosok közül külön említésre méltó a fagottos virtuóz remeklése és a kürtösök perfekciója. (Fittler Katalin)

Megosztás