Budafoki Dohnányi Zenekar – 2017. május 7. – Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
9

A budapesti középiskolások egyesített énekkari projektjének indult 32 éve, 2006 óta országos szintűvé szélesedett, és Énekel az ország címével határainkon túlról is kezdett további résztvevő együtteseket vonzani. Ilyenkor a monumentális összkar résztvevőinek lehetőségük van közreműködőként megismerni olyan kompozíciókkal, amelyeket máskor legfeljebb hallgatni szoktak. Tavaly Bartók Cantata profanája szerepelt a felkészítő zenei tábort követően az ünnepi hangverseny műsorán, idén – lévén Kodály-év – a Budavári Te Deumot szólaltatták meg, valamint Rossini Kis ünnepi miséjét.

Rövid időre mintha megvalósult volna Kodály nagy álma az éneklő Magyarországról – nem lehetett megindultság nélkül tekinteni a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumát (és a pódiumerkélyeket) megtöltő dalosokra. Mert az éneklés szeretete-öröme hozta közös nevezőre a különböző helyekről érkezett, más-más múlttal és felkészültséggel rendelkező kis közösségekből kialakult, mintegy 400 fős alkalmi kórus tagságát. A felkészítő munka eredményességét dicséri, hogy a kórushangzás, mint olyan, nemigen hagyott kívánnivalót.

Ez a csoda elsősorban Hollerung Gábor lelkes és lelkesítő ügyszeretetének köszönhető. Kis empátiával bárki észrevehette, hogy fáradtan jött ki a pódiumra, s amikor szembefordult a közönséggel, hogy röviden szóljon az alkalomról és a műsoron szereplő művekről, mindenkinek feltűnhetett ez. Ám amikor megfordult, és zenélésre került a sor, mintha kicserélték volna. Kiapadhatatlan energiaforrásként irányította a monumentális apparátust, olyan intenzív figyelmet érve el alkalmi muzsikusainál, amilyet állandó karnagy ill. karmester sem mindig tud teremteni.

Nem kis feladat hárult a Budafoki Dohnányi Zenekarra, hiszen dinamika tekintetében alkalmazkodniuk kellett az egyesített énekkarhoz – sőt, nem is alkalmazkodni, hanem inkább olyan arányokat teremteni, amelyek között nem sérül a szerzői koncepció. Kodály Te Deuma nagyformává állt össze az előadók tudatában, és nyilvánvalóvá vált a hallgatóság számára, hogy az énekesek értik, hogy miről szól a szöveg. Pontosabban, hogy mi a mű mondanivalója, milyen hangulatok, érzések és indulatok sorjáznak benne. Maradéktalan szövegértést nyilvánvalóan nem várhatott el a hallgatóság – mégis úgy érezhette: pontosan tudja követni a kompozíció menetét. Ez történt a Rossini-műben is, annyi különbséggel, hogy a miseszöveg értésével szinte eleve kalkulálhatott a dirigens.

Együttesen dolgozott az arányos produkción valamennyi közreműködő. Remekeltek a rezesek, tempót, karaktert adva szakasz-kezdeteknek, de a nagylétszámú vonóskar is oly plasztikusan formált, hogy bármely szólamra „támaszkodhattak” a dalosok, a fafúvósok a tőlük immár megszokott igényességgel játszottak. Keze alá dolgoztak a dirigensnek, akinek elsődleges feladatot az énekkar irányítása jelentett. Nem az „összetartás”, hanem azon túl mindannak a részletszépségnek a hangzó életre keltése, amelyeket tudatosan kidolgoztak az előkészületek során. Aligha illenék egyszerűen azzal napirendre térni a különleges teljesítmény előtt, hogy ilyen az alkata Hollerung Gábornak, noha tény, hogy a plakátszerű ábrázoláshoz, a freskókhoz valóban erős az affinitása. Igen ám, de ezúttal szinte áttekinthetetlenné növekedett felület megmunkálásáról volt szó! A teljesítmény különlegességének ékes bizonysága, hogy álomszép halk hangzásokat tudott életre hívni a többszáz torokból. Szinte a csend is megzendült – az élményt tekintve vetekedett a szinte eget hasító fortissimókéval! Hollerung nem számíthatott a jól bevált metódusra, miszerint kis mozdulatok, kis hangzás – nagy mozdulatok, nagy hangerő. Elleshetetlen bravúrral tudott mégis differenciálni az ágáló gesztusok sokaságával, aminek a titkához a tudatos differenciálás is hozzátartozik. A lényegesre figyelve és figyeltetve (legyen az bármilyen dinamikájú), maximálisan intenzív jelenléttel szuggerálta a hasonló figyelemhez aligha szokott énekeseket, akik több-kevesebb hiányosságaikat lelkesedéssel próbálták pótolni. Minden bizonnyal voltak, akik „tátikáztak” (ez a kifejezés a Deák Kristóf rendezte, Oscar-díjas rövidfilmnek, a Mindenkinek köszönhetően került – vissza – a köztudatba), igaz, most nem kényszerből, hanem önkéntesen, hogy sikerületlen részletekkel ne rontsák az egész hatását. És a hangok nagy tömege jótékonyan elfedte az önkritikátlan vállalkozásokat, amikor egy-egy résztvevő megkísérelte a lehetetlent (gondolok a szoprán legmagasabb hangjaira, amelyeket néhányan az igyekezettől szinte eltorzultan próbáltak kiénekelni…). Ami a pódiumról a közönséghez eljutott, az két remek mű volt, lelkes (és lelkesítő) előadásban. A Rossini-mise egyébként a szólistákat is próbára tette – leginkább a szóló-kvartettben, amikor négy különböző egyéniségnek kellett (volna) a kompozíció részletének erővonalait érvényre juttatni. A 2011-es Armel operaversenyen operaénekesként „felfedezett” Szakács Ildikó elszántan igyekezett helytállni, ám nem mindig tudja úgy irányítani a hangját, ahogyan szeretné, ez az orgánum ugyan ígéretek tárháza lehet, ám volumenének növelése nemigen várathat magára. Mellette jól érvényesült Megyesi Schwartz Lúciának a kis volumenű hangjával való remek bánni-tudása; szinte kiragyogott néha az együttesekből. Cser Krisztián hangjának már a tónusa is lenyűgözi a hallgatót – talán vissza is él ezzel az énekes, amikor megelégszik zenei faktúrák plasztikus megszólaltatásával, szólamának különösebb kidolgozása nélkül. Rendkívül szimpatikus volt a tenor Varga Donát, akinek hangja néha karcos ugyan, de színek, tónusok sokaságát villantotta fel, miközben maximálisan törekedett szólama interpretálására. Formálta az íveket, és árnyalta a dinamikát. Mindenki számára bebizonyosodhatott: az intonáció nemcsak a hangmagasság tisztaságán múlik, hanem azon, hogy – szólókvartettben teljes felelősséggel – ki-ki mennyire találja meg a helyét a folyamatosan kialakuló zenei építményben, mert „borulhat” egy akkord attól is, hogy hangjainak aránya nem megfelelő. A szólista-szakaszok egyúttal zenehallgatási élményt jelentettek a kórustagoknak is.

A közös zenélés közös élménye megmutatkozott abban is, hogy együtt lélegeztek az énekesek, és a produkció során közös életritmusba kapcsolódott valamennyi hallgató. Ilyenkor magától értetődő a vastaps, hiszen ugyanazt ugyanúgy éltük meg – semmi nem indokolja a kiszakadást ebből a zene által létrehozott szeretet-közösségből.

Sokáig zúgott a taps, és lehetőség nyílt a lelkesedés spontán kifejezésére is, amikor tizenvalahány karnagy felsorakozott, megköszönni előszítő munkájának megérdemelt köszönetnyilvánítását.

Ha valaki lefényképezi a karmestert a műsor előtt és után, az ilyen volt – ilyen lett kettős portréja ékesen bizonyítaná a zene varázshatalmát; hogy a jólvégzett munkát követően a megérdemelt siker energia-tartalékokat szabadít fel, amelyek további szép produkciók biztosítékai.

A nézőteret rokonok, barátok, ismerősök, valamennyien a kórusmuzsika rajongói töltötték meg, ily módon valamiféle nagycsaládi hangulat uralkodott el a koncert után. Ebben csak egyvalami sajnálatos: hogy a távolmaradók – köztük megannyi „befolyásos” ember, szervezők, kitüntetéseket osztók – minderről semmit nem tudnak. Mert statisztikai adatok alapján aligha lehet lemérni a legnemesebb értelemben vett „hasznát” az ilyesfajta lelkesítő együttmuzsikálásnak. Amikor a zene egy időre mindenkié lett, mármint mindenkié, aki élő élményként részesült ebből a varázsból.

(Fittler Katalin)

Megosztás